„Doktor úr, drága doktor úr, tudja mit, ADJUK VISSZA A ZSIDÓNAK AZ ÖSZTÖN-ÉNT! Szabadítsa fel ennek a kedves zsidó gyereknek a libidóját, jó? Emeljen árat, ha kell – bármit megadok érte! Csak ne rettegjek többé a sötét és alattomos gyönyöröktől!”
A hatvanas években vagyunk, az amerikai New York közeli Newark városában. Főhősünk, a 33 éves Alex Portnoy monológját halljuk, a pszichoanalitikus, dr. Spielvogel kanapéján fekve. Portnoy első generációs értelmiségi, az apa ügynök, a milleri kisember, a mama az amerikai háziasszonyok átlagéletét éli, levezetetlen energiáit a családra zúdítja. Portnoy folyamatosan őrlődik és szorong, a kispolgári zsidó család fojtogató légköre, „Én meleg ebédet kapok odahaza, meg a vele járó gátlásokat”, különösen az anya parancselven működő nevelési attitűdje megbénítja: teljesít az iskolában, a munkahelyén, de a számára bonyolultnak tűnő emberi viszonyok rendszerébe nem tud beilleszkedni, ez különösen a nőkhöz való viszonyában mutatkozik meg.
Alex a szexualitásban találja meg a kitöréshez vezető utat, ami kamaszként a fantáziálásokban ölt testet, „A dákómon kívül nem volt egyebem, amiről azt mondhattam, az enyém”, s Roth mindezt finom iróniával és humorral, folyamatos önreflexióval tárja elénk. Portnoy tabukat döntögető, nemiségében megtestesült lázadása nemcsak a befülledt, ortodox zsidó világnak szól, a keresztény kispolgári világgal sem tesz kivételt. Kobak, az egyetemi évfolyamtársnő családjánál tett látogatás és közös életük vizionalizálása találó paródiája a hatvanas évek Amerikájának. Állandó szexuális éhségét Portnoy a végletekig fokozza, csak nem zsidó nőkkel (sikszékkel) tud viszonyt kezdeni, ám minden kapcsolata kudarcra van ítélve. Alex nem nőtt fel, hiába a társadalomban betöltött szerepe, a munkahelyi elismerések. „A zsidó férfi, ha élnek a szülei, valójában egy tizenöt éves gyerek marad”, aki nem tud másba kapaszkodni, mint az egójába. Csakhogy ez az énközpontúság folyamatos öngerjesztéshez vezet, Roth meg elengedi az olvasó kezét a pszichoneurotikus Alex túláradó monologizálásának útvesztőiben, s a térben és időben való oda-vissza ugrások ritmusa dinamikus, sodró szöveget teremt.
Alex a szexualitásban találja meg a kitöréshez vezető utat, ami kamaszként a fantáziálásokban ölt testet, „A dákómon kívül nem volt egyebem, amiről azt mondhattam, az enyém”, s Roth mindezt finom iróniával és humorral, folyamatos önreflexióval tárja elénk. Portnoy tabukat döntögető, nemiségében megtestesült lázadása nemcsak a befülledt, ortodox zsidó világnak szól, a keresztény kispolgári világgal sem tesz kivételt. Kobak, az egyetemi évfolyamtársnő családjánál tett látogatás és közös életük vizionalizálása találó paródiája a hatvanas évek Amerikájának. Állandó szexuális éhségét Portnoy a végletekig fokozza, csak nem zsidó nőkkel (sikszékkel) tud viszonyt kezdeni, ám minden kapcsolata kudarcra van ítélve. Alex nem nőtt fel, hiába a társadalomban betöltött szerepe, a munkahelyi elismerések. „A zsidó férfi, ha élnek a szülei, valójában egy tizenöt éves gyerek marad”, aki nem tud másba kapaszkodni, mint az egójába. Csakhogy ez az énközpontúság folyamatos öngerjesztéshez vezet, Roth meg elengedi az olvasó kezét a pszichoneurotikus Alex túláradó monologizálásának útvesztőiben, s a térben és időben való oda-vissza ugrások ritmusa dinamikus, sodró szöveget teremt.
Philip Roth regénye (Portnoy’s Complaint) 1969-ben jelent meg, (magyarul 1991), az író harmadik műve volt, ami nemcsak szakmai és közönségsikert hozott számára: Alex személyiségét olyan találóan ábrázolta, hogy a regény címe az orvosok által használt kórkép összefoglaló neve lett.