"József Attila Születésnapomra című verse a legismertebb és legnépszerűbb versek közé tartozik, mind a szakma, mind a nagyközönség sokszor hivatkozik rá. Népszerű lett azért, mert egy olyan dacos, szókimondó, hetyke, támadó hangot használ, amit jó olvasni. Népszerű azért is, mert olyan hatalmasságot támad meg, egy nagytekintélyű tanárt, akit jó érzés – már csak pozíciója okán, akár ismeretlenül is – megtámadni. Jól beleillik abba a legendáriumba, amely József Attiláról a közvéleményben él: a szegény költő külső erőknek, mindenféle nagyuraknak köszönhette, hogy a vonat sínjére került, hogy öngyilkosnak kellett lennie. Átélhető az éppen krisztusi korba lépett költő élethelyzete, az addigi életével számot vető ember gúnyos-keserű, öniróniával, ugyanakkor elhivatottsággal teli hangja és értékvezérelt magatartása. Legvégül pedig népszerűvé, könnyen megjegyezhetővé és élvezetessé teszi az a különleges és – mindenki érzi – bravúros versforma, amelyben a költő beszél."
Fenyő D. György: Egy különleges versforma mint költői hagyomány. (József Attila Születésnapomra című versének utótörténete) Új Forrás. 2005. október (a tanulmány teljes szövege itt)
József Attila: Születésnapomra
Harminckét éves lettem én -
meglepetés e költemény
csecse
becse:
ajándék, mellyel meglepem
e kávéházi szegleten
magam
magam.
Harminckét évem elszelelt
s még havi kétszáz sose telt.
Az ám,
Hazám!
Lehettem volna oktató,
nem ily töltőtoll koptató
szegény
legény.
De nem lettem, mert Szegeden
eltanácsolt az egyetem
fura
ura.
Intelme gyorsan, nyersen ért
a "Nincsen apám" versemért,
a hont
kivont
szablyával óvta ellenem.
Ideidézi szellemem
hevét
s nevét:
"Ön, amig szóból értek én,
nem lesz tanár e féltekén" -
gagyog
s ragyog.
Ha örül Horger Antal úr,
hogy költőnk nem nyelvtant tanul,
sekély
e kéj -
Én egész népemet fogom
nem középiskolás fokon
taní-
tani!
"Az áttekintés eredményeképpen arra a konklúzióra jutottunk, hogy az egyes átiratok egyre jobban eloldozták a formát az eredetitől, és mára a Születésnap-forma a magyar költészet egy lehetséges versformájává vált. József Attila mintegy megajándékozta a magyar lírát egy új formával, és ahogyan például a Balassi-strófa, a Zrínyi-sor, a Himfy-versszak vagy az Anyegin-strófa bekerült a költészet tárházába, ugyanúgy a Születésnap-strófa is része lett annak. Úgy véltem, hogy - miként a többi idézett versforma - ezek a versek egyre kevésbé állnak közel az eredetihez, egyre inkább eloldozódnak tőle, és már csak emléknyomokat őriznek eredetükből...
Tóth Krisztina verse a legszemélyesebb a Születésnapomra formájában íródott és azt megidéző versek közül. A versformán túl természetesen a verskezdés is József Attilát idézi: Harminckettő hogy telhetett? – kezdődik a vers. Nem szól azonban a költészetről, nem ellensúlyozza a harminckét év elmúlását sem a költészet(...), sem valamilyen morális tartás(...). Itt egyetlen kérdés van: mi az értelme az életnek, mikor látja át az ember az élete értelmét, mit jelent élni, mit jelent az idő ereje. Ennyiben inkább Kosztolányi már többször hivatkozott Most harminckét éves vagyok kezdetű versével rokon Tóth Krisztina költeménye, mint József Attiláéval. Ám nem ugyanaz a szemlélete, mert Kosztolányi arról beszél, hogy a múló pillanatról utólag bebizonyosodik, hogy az volt az örök és a maradandó, hogy az élet mulandósága adja meg a boldogság pillanatainak a teljesség súlyát. Tóth Krisztina kérdése az, hogyan tudja valaki a roncsoló idő ellenében megőrizni önmagát, és hogy mikor kap választ az ember a léte (ittléte) értelmét firtató kérdésre. Kosztolányinál nincs odaát, nincs túlvilág, Tóth Krisztina verse – az utolsó két versszakban különösen – feltételez egy másik létezést."
Tóth Krisztina verse a legszemélyesebb a Születésnapomra formájában íródott és azt megidéző versek közül. A versformán túl természetesen a verskezdés is József Attilát idézi: Harminckettő hogy telhetett? – kezdődik a vers. Nem szól azonban a költészetről, nem ellensúlyozza a harminckét év elmúlását sem a költészet(...), sem valamilyen morális tartás(...). Itt egyetlen kérdés van: mi az értelme az életnek, mikor látja át az ember az élete értelmét, mit jelent élni, mit jelent az idő ereje. Ennyiben inkább Kosztolányi már többször hivatkozott Most harminckét éves vagyok kezdetű versével rokon Tóth Krisztina költeménye, mint József Attiláéval. Ám nem ugyanaz a szemlélete, mert Kosztolányi arról beszél, hogy a múló pillanatról utólag bebizonyosodik, hogy az volt az örök és a maradandó, hogy az élet mulandósága adja meg a boldogság pillanatainak a teljesség súlyát. Tóth Krisztina kérdése az, hogyan tudja valaki a roncsoló idő ellenében megőrizni önmagát, és hogy mikor kap választ az ember a léte (ittléte) értelmét firtató kérdésre. Kosztolányinál nincs odaát, nincs túlvilág, Tóth Krisztina verse – az utolsó két versszakban különösen – feltételez egy másik létezést."
Fenyő D. György: Széténeklés. József Attila Születésnapomra című versének utótörténetéről - másodszor. Bárka. 2011. 5 sz. (a tanulmány teljes szövege itt)
Tóth Krisztina: Porhó
Harminckettő hogy telhetett?
Hogy múltak el napok, hetek?
Letelt,
s hitelt
nemigen ad már a jelen.
Nem voltam benne még jelen,
úgy múlt
a múlt,
annyi idő, hogy szinte sok.
De ért már más is, mint e sokk:
hold is,
nap is
pólyálta hűlő életem,
s amit nem tettem, terveztem
e lét
felét
leélve: őrzöm arcomat,
s eleddig nem zuhant sokat
csecsem
becse,
sőt, egy bocsom is van (de szép!),
beszélni is kezd majd ez év
telén
talán,
de hogy mi történt, mire volt jó
harminckét éven át e porhó,
havam,
hevem
hová gomolygott nyomtalan,
és ugyan hol, ha nyoma van,
szivek
szavak
mélyén mi ülepszik, mi lesz,
így fog eltelni, élni ez?
Vagy túl
a túl
bonyolult léten, túl ezen
egyszercsak majd megérkezem
s ittlétemet
átlátom ott?!