„Van egy fajta önkívület, amely az élet csúcsát jelzi, s
amelynél magasabbra nem emelkedhetik az élet. S mivel a létezés paradox dolog,
ez az önkívület akkor tör reánk, amikor életünk leghevesebben lángol, és
ugyanakkor tökéletesen elfeledteti velünk, hogy élünk.” (
A vadon szava)
Ez az önkívület vezeti Jack Londont egész életében. A
hányatott gyerekkor, a „mélyhűtő anya”, a szegénység korán felnőtté teszi, s a
nevelőapa halála után még a családfenntartás súlya is ránehezedik a még éretlen
személyiségű kamasz fiúra. Kiemelkedő testi és szellemi képességei, rendkívüli
akaratereje viszi előre, kalandvágya nem ismer határokat, kipróbál mindent:
rikkancs, jégkihordó, segédmunkás, matróz, alaszkai aranyásó, orvhalász,
dokkmunkás, kazánfűtő, fókavadász és csavargó.
De az izmos hát labilis idegrendszert takar. A feloldódást
a könyvek hozzák meg először számára, olvas mindenütt, gyerekként a helyi
közkönyvtárban, matrózként a kajütben, alaszkai aranyásóként a Chilkoot-hágón
hátizsákjában A fajok eredetét cipeli magával. Kapaszkodó az alkohol is, matrózként megszokja a
tengeri élet mindennapi tartozékát, végigkíséri egész életét, nem szabadul a
fogságából, harcát és vergődését írj meg a John
Barleycorn című önéletrajzi
regényében.
A
szerelem nem hoz számára feloldást. Számtalan, futó
kapcsolat jellemzi életét, kétszer nősül, első felesége az otthon és a gyerek
utáni vágyát jelentik, második próbálkozása Charmian Kittredge, az emancipált
írónő, inkább jópajtás, titkárnő, mint szerető hitves, pedig könyvében, ami
Jack London élete címmel jelent meg, nagyon szerette
volna az ellenkezőjét bizonyítani, idealizált képet fest az életükről,
elhallgatja London depressziós rohamait, súlyos alkoholizmusát, s halálát
betegség következményének állítja, pedig Irving Stone Londonról írt életrajzi
könyvében -
Matróz lóháton - azt állítja, hogy még a papírt
is megtalálták az ágya mellett, amin a mérgek hatóanyagának arányát kiszámolta.
Az öngyilkosság tényét erősíthetik meg könyvei is, hisz a
Martin Eden vagy a
Tengeri farkas hőse önszántából vet véget az életének.
Az
írásban otthonra talál, a 17 év alkotói munka termése,
közel 50 könyv önmagáért beszél. Élményanyaga van bőven, például az 1897-es
alaszkai aranyláz, aranyat nem talál, de néhány hét alatt megírja Buck, a
juhászkutya történetét, a meleg, békés kaliforniai otthonából az alaszkai
hómezőkre vezető útját. Így születik meg 1903-ban
A vadon szava. 27 éves,
ünnepelt író, folyóiratok és kiadók versengenek érte, újságok címlapjain
szerepel, honoráriuma korábban ismeretlen magasságokba tör, de tiszteletdíját
mindig előbb költi el, mint hogy megkapná. Megfeszített erővel dolgozik, napi
1000 szó a penzum, de nem elégszik meg az írói sikerekkel, a polgári lét
biztonságával, a benne lakó, ősi ösztön hajtja, ahogy Buckot a vadonba, őt
vissza a tengerre. Hajót épít, s újra nekivág az óceánnak, -
„Mindig a bennem
ujjongó élet pártján álltam a művészettel vagy bármely egyéb külső tényezővel
szemben”- írja. Egy titokzatos betegség miatt azonban nem tudja befejezni
útját, ám olyan jelentős regényeket köszönhetünk ennek a déltengeri
kalandozásnak, mint
A beszélő kutya és
Az éneklő kutya. Visszatér otthonába, a hajdan „szokatlanul vonzó, delejes
egyéniség”, önmaga árnyéka, a folyamatos anyagi gondok, a felfokozott élettempó
felőrölték erejét.
S most,
100 évvel a halála után hogyan tekintünk erre az
életútra, az írói pályára? A drámai feszültség, a meseszövés, a történetmondás
mestereként prózája megújította az amerikai irodalmat, hatását hosszú lenne
felsorolni. De most toljunk félre mindent, készítsük a hátizsákot, nem kell
több, egy aranymosáshoz való serpenyő, egy rövid nyelű lapát, meg egy fiola
higany, biztos, hogy aranyat fogunk találni!
