A hónap verse: G. István László: Vasúti oltár

Többször végigjártam egy száguldó
vonat összes kocsiját. A cigarettabűz
beitta magát a műbőr pórusaiba.
A köpésen másodszor már nem csúsztam
el. Szotyolahéjak a hamutartó mellett
kiszórva. A külső ablakon a kosz
fekete csipkéi, mindenütt koromszigetek.
Helyet nem kerestem. Tudtam, hogy ez egy
vonat. Nekem vonaton nincs helyem.

***

A hurokvágányon, mint eltűnő
bányából fölérkező csille, áll
egy kocsi. A vasbak hidegen
fogja útját. Megnyugodhat.
Nincs az elágazásig visszafelé
út, leparkolt itt. De a szemafor
mindig pirosat jelez az áthaladóknak.

***

Minden éjjel azt álmodom, hogy
vonat vagyok. Nincs olyan este,
hogy ne a zakatolás merítene
el. Úgy harapok a párnámba, hogy
érzem a talpfák illatát meg a
sínt, amin nyújtózkodni kell. Feltört
lándzsafű az orrlyukamba szúr,
nő bennem a tempó, minden éjjel
egyre hajszoltabb az út. A mozdony
acélján dől a víz, akkora munka
a sötétségtől a fényig
feküdnöm magam. Sosincs állomás,
csak ahogy a folyó érzi, mi a víz,
a vonatsodrásnak ára van.

A vers G. István László Hármasoltárok (Budapest, Palatinus, 2013.) című kötetében jelent meg.

A szerző honlapja.

Patrick French: Tibet, az elveszett ország: szubjektív napló egy letűnt világról

„Szinte nincs olyan ember, akit ne nyűgözne le a tibetiek személyisége, a belőlük áradó nyugalom, és az a képesség, hogy kiegyensúlyozottan veszik tudomásul, bármit is tartogat számukra az élet” - írja Patrick French, aki tizenhat éves korában, egy angliai katolikus bentlakásos iskola tanulójaként találkozott először az odalátogató Dalai Lámával.

A találkozás meghatározta további életét, innentől kezdve elkötelezett híve lett nemcsak Tibetnek, hanem a buddhista élet- és vallásfilozófiának is.

1999-ben fél évet töltött Tibetben, ennek az utazásnak a tapasztalatait írja le könyvében.

A művet olvashatjuk naplóként, útleírásként, történelmi dokumentum-feltáró regényként, az utazási élmények, a történelmi események kutatása s a személyes benyomások alapján kibontakozik egy kép, a mai Tibet képe.

A legfőbb kérdés, hogy Kína 1950-es bevonulása (1,2 millió tibetit öltek meg) hogyan alakította át a mindennapi és spirituális életet (6000 kolostorból ma 50 működik), modernizálható-e Tibet anélkül, hogy ősi kultúráját feláldozná!? Az után, hogy a kormány az indiai Dharamszalába menekült, hol az igazi Tibet? A Dalai Láma, egy „megkínzott ország” vezetője mára egy spirituális jelkép csupán?

French könyvének az a legnagyobb érdeme, hogy ezekről a kérdésekről rendkívül objektíven, tárgyilagosan, de szenvedélytől átitatva, egy szépíró stiláris felkészültségével ír. A nyugati világ Tibet vízióját, álmainak kivetítését léggömbként pukkantja szét: hiába kap a Dalai Láma Nobel-békedíjat, ha a „híres” showman, Larry King mint a muzulmánok vezetőjének teszi fel kérdéseit műsorában, s itt még Richard Gere „díszbuddhista” és barátai segítsége is kevésnek bizonyul.

Van-e esély, mit jelent ma nekünk Tibet, hordoz-e valamilyen üzenetet kiüresedő világunk számára?

Angliába való hazatérte után French a kisfiával elutazik Dharamszalába, hogy találkozzon Őszentségével, aki a fiút megáldja. A gyermeki ártatlanság és az együttérzés bodhiszattvájának találkozása egy reménytelibb jövő képét vetíti elénk.