"Bejártam, mondhatnám az egész világot, a Sarkvidékektől az Egyenlítő környékének félelmetes őserdein keresztül Kína, Japán, majd Amerika tájképi nagyszerűségei közé. Lenyűgöző nagyságú a norvég fjord, hangos kacagáshoz hasonlítanám a Garda-tó tájképi pompáit, jártam az Alpok gleccserein, meg a Spitzbergák tundráin, láttam a sivatagot, meg az indiai barlangtemplomokat, ott voltam a mongol pusztákon meg a mandzsu őserdőkben, de akárhol másztam fel valami hegytetőre, sehol sem voltam megelégedve a kilátással, mert nem volt benne a Balaton." (Cholnoky Jenő)
2019. február 18-án a Budapest Music Centerben átadták az idei Artisjus Irodalmi Díjakat. Az Artisjus Irodalmi Nagydíj idei kitüntetettje Takács ZsuzsaA vak remény - Összegyűjtött versek című kötetével.
Artisjus Irodalmi Díjban részesült Markó BélaBocsáss meg, Ginsberg című verseskötetéért, Száz PálFűje sarjad mezőknek című kötetéért próza kategóriában, Thomka BeátaRegénytapasztalat című tanulmánykötetéért, és Bán Zoltán AndrásBetűtészta című esszéjéért.
Időknek ideje
phytoaforizma
"Mindën csak a időn múlik. Monta Öregapád. Akárhun vagyunk, akárhugyan vagyunk, mind ëggy, ëgyedű a idő nem mind ëggy. Mer a sok. Mindig sok. Sok idők vannak. Irdatlan nagyon telik a idő, órjássok idő telik mindën szëmpillanatba. Van olyan virág, ami csak ëgy napig íll. A páfrámvirág Szenjános nap északájján, aki asz leszëdi, örök boldogság vál valóra, node olyant embërfija nemtaláll. Akkor nincs máskor. Ēvirágzott. Vót, nincs. Maj lëssz. Ha lëssz. Ha lëssz maj. Mikor lëssz az a maj most! Olyan gyorsan telik a idő, osz mégsë változott sëmmi Ádámatyánk mëg Évanyánk óta. Ëzér kő tunnyi ínyi a idővē. Nem idő nékű. Mi ammá, hogy nincs időm! Vagy mënnyi kő má mekhānyi? Ëccërcsak, nem tunnyi mikor, betēnek a idők, má nem lëssz minek tēnyie, akkor főtámodunk. No akkor ēgyün a időknek ideje. Akkor ēgyün Krisztusurunk, és mindën időt visszaállítt akkorra, amikor még ē së kezdëtt tēnyi, ē së köllött vóna këzdenyije tēnyi, Adáméva idejire a Paradicsomkerbe. Olyan ez, minha a hangszallaglemeszt fordítva tëtted vóna fő. Vagy inkább mind amikor leesik a lánc a biciglin, osz levegőbe teker a embër. No akkor ēgyün a időknek ideje. Ez a örökkí valóság. Minden való ság örök kí van. Mindënkor, mindig. Ëccërcsak, ëccërre, ëffolytábo. Hát aszt embërfija ē nem tuggya kípzēnyi. Hogy az milyen lëssz. Ezér kő tunnyi ínyi a idővē, amíg még van. Mert ha meghalunk, má nem lëssz. Akkor má csak a örökkí valóság marad."
In: Száz Pál: Fűje sarjad mezőknek. Phytolegendarium. Pozsony, Kalligram, 2017.
pedig csak megsímogattam a hátát,
mit ő engedni nem szokott,
s kezünket is ez az egy pár madárláb
nem érinti önszántából soha,
de majd annak is lesz sora,
mikor néhány lelkünkkel tovatűnten,
egy-test, ott fog feküdni tenyerünkben;
miféle előleg ez a halálra,
hogy megsímogatható volt a háta?
Szárnyra ki volt dobva a szürke toll,
ahogy álldogált a teljes sötétben,
tudtam, ott vagyunk valahol:
nem is padlón, nem is csonk deszkalécen,
melyen parányi hő a talpnyoma,
s még annyi se az örök éjszaka,
melyről tudnom kell, hogy két elürült szem
közvetíti bár tudatunkba, szűrten,
előleg ez a tiszta nemtudásra,
mit magunk is elérünk valahára.
Csak annyi voltam, mint a Semmi Kéz,
mely nem mutat se innenre, se túlra,
nem kerül, el se vész,
mintha az idő ide-oda múlna;
ujjam alatt a hát mintázata
nyugodt volt; mintha nem is látszana,
a csőr lassan kinyílt, nem lihegősen,
inkább csak mártózni valami hűsben,
mert a forróság a nem várt hatásra
a harminc grammnyi testet be- s bejárta.
És hangom szólt hozzá, az ismerős,
az örökké megválaszolhatatlan,
három-verébnyi-ős
helyett ő állt világtalan-alakban,
mint kérdezetlenségünk válasza,
melynek elég, hogy önmaga;
kezem távolodott kalitka-űrben,
nem érzett hullámlásába vegyülten,
s a másfél perc még-sosem-volt csodája
jó ok lett neki egy tollászkodásra.
„Ezekben a napokban negyven éve, hogy elutaztunk Budapestről. A
búcsúzók közül, akik a pályaudvarra kísértek, talán él még egy pesztonka – a
többiek, Tibor, Miksa, talán fél tucat barát, mind elhaltak. A negyven évben
tartózkodási helyek voltak Genf, Nápoly, New York, Salerno, San Diego. Elmentek
Lola és János, aztán minden egykori ismerősöm, pályatársam. Teljesen egyedül
maradtam, 89-ik évemben a járás, látás egyre rosszabb, olvasni már csak
negyedórákat tudok, aztán zavaros a látás, séta legföllebb egyszer föl és le a
ház előtt, bottal. Alkohol majdnem semmi, pohár vizes bor, néha egy sör.
Cigaretta kb. napi tíz. Szex, ilyesmi semmi, álmomban sem. Nem is hiányzik.
Gyöngédség jól esne, de nem bízom senkiben. Olvasmány: éjjel az újság, aztán
Krúdy. Új könyvet már nem olvasok. Emlékezés bizonytalan, nagy messzeségből
érzékletesen visszajön az emlék, de néha nem emlékszem arra, ami öt perc előtt
történt. Semmi tiltakozás a halállal szemben, de semmiféle halálvágy.”
Márai Sándor 1989. augusztus 27-i
naplóbejegyzése. (A teljes napló1982-1989.)
Márai 1985-ben odaadóan ápolja és
látogatja a kórházban félig már vak feleségét, miközben az év során elveszíti
Kató húgát és Gábor öccsét. Lola 1986. január 4-én meghal, elhamvasztják, és az
óceánba szórják földi maradványait. Közben Márai átesik egy műtéten, s az év végén
Géza öccsét (Radványi Géza) is elveszíti. 1987. szeptember 23-án
szívbelhártya-gyulladásban meghal fogadott fia, János (Babócsay János).
1988-ban egyre nagyobb az érdeklődés Magyarországon iránta. Több intézmény (MTA,
Magyar Írószövetség) is megkeresi, szerződéseket küldenek neki korábbi művek
újbóli megjelentetésére, hazalátogatásra invitálják, de nemet mond.
1989. január 15-én olvashatjuk utolsó naplóbejegyzését, kézzel írva: „Várom a behívót, nem sürgetem, de nem is halogatom. Itt az
ideje.” Február 21-én a kora délutáni órákban egy pisztollyal főbe lövi
magát. Hamvait a Csendes-óceánba szórják.
1989 szeptemberében itthon visszaállítják
akadémiai tagságát, a következő évben posztumusz Kossuth-díjat kap, s megindul
műveinek új magyarországi kiadása. 1990-ben a Könyvhétre megjelenik a Napló 1943-44 és A gyertyák csonkig égnek első, újra kiadott változata. 1997-ben hazaérkezik
a hagyaték a Petőfi Irodalmi Múzeumba.
Napjainkban életműve kiadásának központja a Helikon Kiadó, a kötetek gondozását
Kovács Attila Zoltán irodalomtörténész irányítja. Márai naplóinak újraszerkesztett,
jegyzetekkel bővített kiadása, A teljes napló 18 kötetben 2018-ban
vált befejezetté az utolsó, az 1982-1989-es megjelentetésével.
Irodalmi szenzációnak számított az
Egy
polgár vallomásai (első kiadás 1940) cenzúrázatlan és javított változatának
(a teljes mű három fejezettel hosszabb)kiadása 2013-ban, majd a
Föld,
föld (első kiadás 1972, Toronto) teljes és csonkítatlan kiadása 2014-ben
Fried István utószavával. Itt a korábbi kiadásokhoz képest több mint
120 oldalas fejezettel bővült a kézirat. A kötetben egyaránt olvasható az
eredeti szöveg, valamint az 1940-es cenzúrázott és kihúzott változat is.
A Márai-kutatók régóta sejtették, hogy az író megírta az Egy polgár vallomásai harmadik
kötetét, erre naplóiban utalt. A hagyatékban megtalálták a kéziratot (több
címötlet szerepelt rajta áthúzva – köztük az Egy polgár vallomásai 3, illetve a
Föld, föld! –, ám a kiadó szerkesztői a kézirat első mondatát – Hallgatni akartam –
választották kötetcímül. A mű a Föld, föld! első
két fejezeteként született 1949 és 1950 között, de végül Márai elhagyta a
szövegrészletet az 1972-ben (Toronto) megjelent kötetből. Nem akarta, hogy
könyve külföldön jelenjen meg, ugyanakkor Magyarországon a cenzúra miatt nem
számíthatott kiadására.
2019. január 22-én a Magyar
Kultúra Napja alkalmából Kassán megnyitották az egykori Grosschmid-házban az
új, állandó Márai-kiállítást. A
szlovák-magyar koprodukcióban létrejött tárlat főkurátora, Mészáros Tibor
muzeológus-könyvtáros, a Petőfi Irodalmi MúzeumMárai Sándor hagyatékának gondozója. A 220 négyzetméteres,
hétszobás házban Márai-idézetek vezetik végig a
látogatót a kiállításon, amely időrendben és tematikusan mutatja be az író
életét és életművét. A szövegeket fotók, portrék, dokumentumok egészítik ki, képet
kaphatunk a korabeli Kassáról, az író családtagjairól, továbbá megtekinthetjük
a Grosschmid-család egykori bútorait, berendezési tárgyait.
Az új kassai Márai Sándor-ház
Az emlékkiállítás vezetője Ötvös
Anna történész-könyvtáros, kinek Lola
könyve című munkája 2017-ben
jelent meg a Helikon Kiadó gondozásában. A könyv szerzőjét műve megírására az a
kb. 400 fotóból álló fényképgyűjtemény inspirálta, amelyet Herman Weinberger
kassai régiséggyűjtő talált a városban egy lomtalanítás során egy szemétgyűjtő
mellett. A fotók a Grosschmid- és a Matzner-család életének fontos mozzanatit
örökítették meg. Ötvös Anna még találkozott olyan személyekkel, akik ismerték a
családot, s a képekhez kapcsolódó szakirodalomból, levéltári anyagokból
rajzolta meg Márai feleségének, Matzner Ilonának (Lola) a képét és személyiségét.
A mindvégig háttérben maradó asszony későbbi életéről, hogyan vált
polgárfeleségből az emigrációban modern, munkát vállaló nővé, többet tudunk
majd meg a feldolgozásra váró, kb. 300 füzetből álló naplósorozatából, amelyet
a PIM-ben őriznek.
Márai Szőnyi Zsuzsának 1988.
október 10-én írt utolsó levelében így vallott önmagáról:
…” A halál, amire nem vágyakozom különösebben, nem probléma, hanem
szükségesség, eddig még mindenki túlesett rajta, és utólag senki se
panaszkodott. De a meghalás lehet probléma, különösen a mostani időkben, amikor
kitalálták a mesterséges létezés trükkjeit. Ez a veszély sok aggastyánt riaszt…
Mégis, jó lenne még egyszer Magával ülni a spanyol lépcső márványhabos
vízesésének egyik fokán, megbeszélni álmot és valóságot, aztán inni a Grecóban
egy pohárka fanyar ürmöst. Mostanában, az egyedüllétben engem is kísértenek az
álmok, laikus módon szeretnék választ kapni egy illetlen kérdésre, amit jó
társaságban nem szabad kimondani. A kérdés így megy: – Lehet, hogy talán mégis
van lélek?...”