Jack
London ma, nem kétséges, a közel-keleti hadszíntéren kóborolna, és a
Földközi-tengerre szállva végighajózná a menekülők útvonalait. Az ország-világ
járó író, aki egészen vérre menő küzdelmet vívott azért, hogy jelen lehessen az
1904-5-ös orosz-japán háború frontjain, s korábban haditudósítóként indult
Dél-Afrikába, az angol-búr háborúba is, lázas kíváncsisággal kereste azokat a
helyszíneket, ahol az élet „töményen” zajlott. Így ment az aranyásók közé, és
ezért döntött úgy, hogy a végül meghiúsult afrikai út helyett 1903-ban beleveti
magát London irdatlan szegénynegyedeibe. Álruhát öltött, elvegyült – és
élményei nyomán megszületett a világirodalom egyik legjelentősebb
szociografikus kötete, A mélység lakói. A
világot még mindig uraló brit birodalom szívében láthatta a nyomorgó, éhező
családokat, a hajléktalanok tömegét, a betegség és prostitúció tizedelte
fiatalok kallódását, hallhatta sorra a kilátástalanság történeteit. A könyv
Jack London látlelete, a szolidaritás tanúsága.
(részlet
a könyvből)
Emlékszem
egy ilyen esetre a themsei rendőrbíróságon. Mindig büszke voltam arra, hogy jó
szemem, jó fülem van, és hogy elég jól meg tudom különböztetni a dolgokat és az
embereket. De bevallom, hogy amint ott álltam a tárgyalóteremben, megzavarodtam
félig-meddig azon a bámulatos gyorsaságon, amellyel verekedők,
közcsendháborítók, csavargók, tolvajok, hamiskártyások és utcai nők átmennek az
igazság gépezetén. A terem közepén álló emelvényre, mint valami nagy áradat,
úgy hömpölygött föl egymásután a sok férfi, nő és gyermek, és mint valami még nagyobb
áradat, úgy zúgott le rájuk az ítélet a bíró ajkairól.
Így történt,
hogy még javában eltűnődtem annak az alkalmi tolvajnak a védekezésén, aki
munkaképtelenségére és arra hivatkozott, hogy nem tudta másként eltartani a
feleségét és a gyermekeit, és aki egyévi kényszermunkát kapott, amikor máris
egy fiatal, húszévesnek látszó ember jelent meg a vádlottak padján: Alfred
Freeman, még eszemben van a neve. Azután egy hatalmas, derék asszony bukkant
föl a tanúk oldalán, és elkezdte vallomását. Megtudtam, hogy egy zsilipőrnek a
felesége. Éjszaka nagy loccsanást hallott, odarohan a zsilip széléhez és a
foglyot, a fiát a vízben találta.
Az
asszonyról a fiúra fordítottam a tekintetemet. Szóval öngyilkossági kísérlet
miatt állították a bíróság elé. A fiú ott állt kábultan, jelentéktelenül, szép
barna haja csapzottan hullt a homlokába, megviselt és sovány arcában volt még
valami gyerekes vonás.
– Igen,
uram – folytatta a zsilipőr felesége –, akárhogy is erőlködtem, hogy kihúzzam,
mindig visszacsúszott. Utoljára segítségért kiabáltam,
amire odajött néhány munkás, így azután sikerült nagy nehezen kihúznunk a
vízből és átadnunk a rendőrnek.
A bíró
szerencsét kívánt az asszonynak testi erejéhez, amire a hallgatóság nevetésben
tört ki; én azonban csak ezt a fiút láttam magam előtt a halál küszöbén, amikor
erőnek erejével meg akar halni, és ebben semmi sem volt nevetséges.
A második
tanú, egy férfi, fölsorolta a fiú jó tulajdonságait, és mint volt munkáltatója,
enyhítő körülményekre hivatkozott. Alfred jó fiú volt, de azután odahaza
mindenféle anyagi bajuk támadt. Az anyja megbetegedett, és akkor neki magának
kellett kínlódnia, amíg szintén munkaképtelenné nem vált. A maga kedvező
megvilágítására hozzátette még a mester, hogy csak akkor küldte el, amikor már
semmi hasznát sem lehetett venni.
– Van-e
valami mondanivalója? – fordult a bíró hirtelen a fiú felé.
A fiú, aki
még mindig egészen kábultan ült a vádlottak padján, motyogni kezdett valamit.
– Mit
beszélsz? Fogházőr, hallgassa csak meg! – kérdezte a bíró még egyszer türelmetlenül.
A fogházőr
odahajtotta fejét a fiú szájához, azután hangosan jelentette:
– Azt
mondja, nagyságos bíró úr, hogy nagyon sajnálja.
– A
tárgyalást elnapolom – jelentette ki a bíró, s azzal, a két tanú megesketése
után, át is tért a következő esetre. A fiú pedig még mindig kábán és
gyámoltalanul ment kifelé a fogházőrrel. Az egész nem tartott tovább öt
percnél, és már ott is állt a bíró előtt a következő két vádlott, akik mindent
elkövettek, hogy egymásra hárítsák egy mindössze talán tíz cent értékű horgászbot
elorzásának a bűnét.
De meghalni
sem könnyű.
Fokozza még
a szerencsétlenségüket, hogy ezek a szegény emberek nem tudják, mint vessenek
véget életüknek, és kétszer, háromszor is megpróbálkoznak vele, amíg végre célt
érnek. Természetesen ez rengeteg munkát ad a rendőrségnek. Néha azonban mégis
elég nyíltan beszél a hatóság, és a nem sikerült kísérlet fölötti
méltatlankodásának ad hangot. Így R. S., az S. B.-i bíróság elnöke megmondta a
napokban Ann Woodnak, aki a csatornába ugrott és úgy akart véget vetni
életének, hogy ügyesebb is lehetett volna.
– Ha
már mindenáron meg akarta tenni, miért nem végezte ügyesebben? – kérdezte tőle
méltatlankodva. – Egészen belefulladhatott volna a vízbe, ahelyett, hogy így
csak a terhünkre van.”
Jack London (1.) - szubjektív pályakép
Jack London (2.) - Jack London levele Ina Coolbrith-hoz
Jack London (3.) - a Kossuth Kiadó új Jack London életmű-kiadása
Jack London (4.) - Jack London és Karinthy
Jack London (5.) - Irving Stone Jack London életrajza - (Matróz lóháton)