"A téli
tücsök valamikor nyári tücsök volt. De most tél van, hull a hó, és minden
fehér, ha kinéz az ablakon, látja jól, hogy minden fehér, az ágak, a
villanydrót, a háztetők. És érzi jól, hogy a nyár messze van, de olyan messze,
hogy már alig tud visszaemlékezni rá. És érzi, hogy téli tücsök lett, magányos
téli tücsök.
A terepszínű
hátizsák bal zsebében bújt el még annak idején, így került ide a szobába. A
hátizsák ott van a sarokban, abban szokott aludni, szeretett a hátizsákban
aludni, mert ha behunyta a szemét, és megszagolta a kifakult vásznat, még
érzett valamit a nyárból: gyengülő zsályaillatot.
A szoba
különben üres volt, úgy értem, hogy nappal volt üres, azaz a téli tücskön kívül
nem tartózkodott benne senki.
A téli
tücsök már elég jól ismerte a szobát, a zöld heverőt, a szekrényt,
a falon a bohócos mosolyú arcképet, az ablak előtt ferdén álló íróasztalt s az
íróasztalon az írógépet. Legtöbbet az ablakpárkányon szokott üldögélni. Úgy
jutott fel az ablakpárkányra, hogy kimászott a terepszínű hátizsák bal
zsebéből, felugrott a székre, onnan az asztalra, kikerülte az írógépet, s az
asztalról felugrott az ablakpárkányra. Ez volt az út a hátizsáktól az
ablakpárkányig.
Ha nem az
ablakpárkányon csücsült, és nem a hátizsák bal zsebében aludt, akkor még
leginkább a zöld heverőn szeretett sétálgatni, mert a zöld szín emlékeztette a
fűre, a harsogó zöld, harmatcseppes fűre a szigeten, ahol ugrándozott a többi
tücsökkel együtt, amikor még nyár volt és meleg.
– Igen, nyár
volt és meleg! – sóhajtott fel a téli tücsök, beszippantotta a terepszínű
hátizsák gyengülő zsályaillatát, és kimászott a bal zsebből.
Elgyalogolt
a székig, felugrott rá, onnan az íróasztalra pattant, mint egy szöcske, és
megállt az írógépnél.
Megbámulta a
hatalmas szerkezetet, a billentyűket, s gondolt egy merészet. Hátrált két
lépést, és felugrott a billentyűkre.
A billentyű
lenyomódott a téli tücsök súlya alatt, egy vaspálcika rácsapódott az írógépbe
fűzött papírra. A téli tücsök felmászott az írógép tetejére, és megnézte a
papírt. A papíron egy furcsa jel volt, a téli tücsök nem tudta, hogy mi az,
mivel nem ismerte a betűket.
A – ez volt
a fehér papíron.
A téli
tücsök tűnődött, hogy mit jelenthet ez, de nem tudta kitalálni, azután azon
merengett, hogy mire emlékezteti ez a fura jel.
Mire is?
Mire is? Felmászott az ablakpárkányra, de most nem nézett ki az ablakon, hátat
fordított a fehér világnak, és törte a fejét.
– Hát
persze! – A téli tücsök felkiáltott örömében. – A ház a szigeten!
A lábakon
álló házra emlékeztetett, amely a szigeten állt, s amely pontosan olyan volt,
ha elölről nézte, mint a jel az írógépbe fűzött papíron! Nagyon boldog volt,
hogy eszébe jutott a ház a szigeten. Izgatottan lemászott az ablakpárkányról,
az asztalra ugrott, az asztalról a székre, a székről a földre, és elbaktatott a
zöld heverőig.
Fölrúgta
magát a zöld heverőre. „Így mégis más! – gondolta magában. – Legalább van
valami zöld körülöttem! Így jobban lehet emlékezni!” Ott kell kezdeni az
emlékezést, hogy először a szigeten nem volt semmiféle ház. Csak fű, fa, egér,
madár s nyúlcsalád, gyík, vadméh, szúnyog és tücsök, rengeteg tücsök!
Csúfolódott
is mindig a legkisebb ugrifüles a nyúlcsaládból, hogy ez nem is sziget, hanem
tücsökbölcső, lépten-nyomon belebotlok valamelyikbe, és sose tudom, hogy
melyikbe, mert olyan egyformák!
A tücskök
csak nevettek rajta, és itt is, ott is a fülébe cirrogtak, ciripeltek, hogy
csak úgy kapkodta a fejét a legkisebb ugrifüles.
Igen, meg
lepke is volt és szitakötő.
Mind a
kettőt nagyon csodálta, a lepkét is meg a szitakötőt is!
Ha meglátta
a lepkét lebegni a virágok között, odasietett, s alulról bámulta a gyönyörű
szárnyakat.
Ha meglátta
a szitakötőt, amint a nádszálon sütkérezett, leült a nád tövébe, és nézegette a
rezgő, átlátszó szitakötőszárnyat.
Ha a lepke
vagy a szitakötő elrepült, lent a földön követte őket, a fűben ugrándozva,
végig a szigeten, mint az árnyék.
– Hé! –
kiáltotta feléjük ilyenkor. – Levegőben lebegő! Szitaszárnyat rezgető! Látlak!
Ám a
szitakötő vagy a lepke meg sem hallotta a kiáltozást, repültek a sziget végéig,
a tücsök meg követte őket lihegve a fűben, majd leült a kidőlt öreg fűzfára, és
nézte, hogy a szitakötő vagy a lepke eltűnik a folyó fölött.
Szeretett
üldögélni a kidőlt öreg fűzfán, nézte a hatalmas folyót, a csillogó vizet,
szeretett magányosan üldögélni a kidőlt öreg fűzfán a sziget végében, bámulni
az eltűnt lepke vagy szitakötő után.
Szerette a
nappalokat, szerette a hajnalokat, és szerette az estéket.
Ha a kidőlt
öreg fűzfán üldögélve érte utol az este, ámulva nézte mindig a hatalmas vörös
napot, ahogy megfürdik a folyóban, a hatalmas vörös nap lubickolt, mosta magát
a folyóban, szinte hallani lehetett a víz csobogását.
– Hé! –
kiáltotta ilyenkor a folyóban ringó nap felé. – Vízben fürdő! Aludni térő! Látlak!
A folyóban
fürdő nap lubickolt még egyet-kettőt, majd kimászott a vízből, elgyalogolt a
hegy mögé, este lett.
A tücsök is
lekecmergett a kidőlt öreg fűzfáról, és hazaballagott a sűrűsödő estében a
fekete törzsű fák alatt, kikerülte a hangyaboly dombját, ment haza elfáradva,
álmosan, a fekete törzsű fák alatt, a sűrűsödő estében.
A téli
tücsök nagyot ásított a szobában a zöld heverőn, lemászott a földre, s belebújt
a terepszínű hátizsák bal zsebébe, beszívta a vászon gyengülő zsályaillatát, és
mosolyogva elaludt."
Csukás
István: A
téli tücsök meséi A teljes szöveg a Digitális Irodalmi Akadémián olvasható.
Csukás István: életrajz, bibliográfia, művek teljes szövege a DIA-n
