Bodor Ádám 80

Vendégmadár

[Utunk, 32.40 (1977. október 7.)]

Man kertje egészen a patakig ért, szelíden ereszkedett a víz felé, végében lépcsők vezettek a köves mederbe. Man idősebb ember lévén már nemigen foglalkozhatott olyan dolgokkal, ami sokat hoz a házhoz. Amivel foglalkozott, azt kedvtelésből tette, ez pedig páratlan türelmet követelt azért a kis örömért, amit cserébe kapott. Uszadékfát halászott naphosszat az Izvor patakából. És előfordult, hogy naphosszat állt kertje végében lesben, egyetlen darab fát sem látott közeledni a hullámokon. Mégis, megszállott módjára, kezeügyében magafaragta szigonyával várakozott ezekre a karvastagságú rönkdarabokra, szürke, ázott lécekre, lepusztult ágakra, és hibátlan mozdulatokkal kihalászta őket. Közben szemmel tartotta a szemközti partot, ahol az öreg vízimalom még három meglévő fala között a patak kisebb öblöt mosott magának. Itt magasabb vízállás idején a habosabb víz színén meggyűlve úszkáltak körbe azok a fadarabok, amelyeket a patak fönnebb lenyalt a partokról. Man ezeket is magáénak tekintette, időnként összekötötte őket, és elég hosszadalmasan átvontatta a patakon a maga felére. Kicsit együgyű, kicsit gyermeki volt ez az egész. Öreg napjai kedvtelése. Furcsaság azért akadt még a családban. Man fia, az egykori híres fejszámoló, egy napon mezítláb és rövidke vörös szakállal tért haza az egyetemről, és azóta az erdőket bújja némán, tudásának kifürkészhetetlen titkaival. A bolyongó fiú napkeltekor beveszi magát a sűrűbe, csak este jár haza, szótlan bekap valamit, és kőkemény priccsen alszik. Általában elég keveset ad magára. Apa és fia, mintha egymásért búsulnának.

Valamikor, valamelyik október elején, egy felhőtlen napon sirály érkezett a víz fölé. Nem egyedül jött. Négy holló kísérte. Előttük talán másik négy holló, s azok előtt is megint néhány, hogy erre a számára igen távoli tájra kényszerült. A hollók legyező alakban kísérték, hullámoztak, cikáztak utána, de be is érték ennyivel. Csak űzni akarták az ismeretlen fehér madarat. Amint vízre szállt, megnyugodtak.

A sirály körbeszállta a sebes vizeket, s mivel a kisebb zuhatagok, gübbenők között nem talált magának való szélesen hullámzó, bodrozó vizet, végül megtelepedett az öreg malom alatti öbölben, ahol magasabb vízállás idején Man uszadékfái maguktól kikötöttek. A hollók a korhadó zsindelyeken illegve figyelték maguk alatt azt a kis változatosságot, amit hosszú életükben ez a fehér madár jelentett. Lesték: csak röppenne föl.

Nézte a sirályt Man is. Azt mondta magában: „egy ruca”. Majd valami kényszertől késztetve megfordult, és saját bolyongó fiát látta ott, amint rövid rőt szakállát tenyerébe gyúrva nézi a malom fekete öblében úszkáló fehér madarat. Persze, esteledett. A bolyongó fiú megtért kőkemény ágyára.

Man reggel nem mert a partjára menni, mert bolyongó fiát – annak megrögzött szokása ellenére – megint ott találta. Az egykori matematikus figyelme minden maradékával a malom fekete öblére tapadt a négy hollóval, a vendégmadárral. Talán ő is azt gondolta: „ruca”. Vagy azt, hogy nem négy, hanem egy. Nem fekete, hanem fehér. De az sincs kizárva, hogy csak azt: „Jóságos egek. Egy sirály.”

Bodor Ádám művei a Digitális Irodalmi Akadémián

A hónap verse: Kemény István: A királynál

Tudom, hogy csatára készülsz, uram,
és az időd drága, lehet, hogy ez lesz
az utolsó estéd, vezéreid várnak, mert
stratégiád se tökéletes még, és szolgáid
már készítik pompás de könnyű, talán
utolsó lakomádat, színes sátrukban
pedig sietve szépítkeznek a lányok,
nincs most időd sokat fecsegni, pláne,
hogy az ellenség táborából jöttem,
ott nőttem fel, ott tanultam, ott voltam
szerelmes és ott a múltam, nem áruló
vagyok mégsem, hanem utazó, vándor,
bölcs és szemtelen, most nagyon bátor
és egy kissé meglepett is ettől, de se nem
őrült, se nem részeg, és se megölni, se
eltéríteni nem akarlak téged, egyszerűen
csak jöttem, megkérdezni tőled, hogy
üzensz-e valamit a legszélére,
mert én odatartok éppen, hogy
átszóljak vagy átkiabáljak onnan,
mert meguntam, hogy hallgat az Isten.

In: Kemény István: A királynál: Budapest: Magvető, 2012.

Jack London levele Ina Coolbrith-hez

Egy korábbi bejegyzésünkben egy rövid, szubjektív pályaképet vázoltunk fel Jack Londonról. A magyar nyelvű szakkönyvek tanulmányozásán túl (gyakorlatilag nincs!), az angol nyelvű irodalomban böngészve került elő ez a levél. Jack London már érett férfiként, népszerűsége csúcsán 1906. december 13-án írta Ina Coolbrith-hez, a literary mother-höz, aki gyermekkora idején az oaklandi könyvtár vezetője volt. 

Irving Stone így ír a Matróz lóháton című Jack Londonról szóló életrajzi könyvében:
„Miss Ina Coolbrith látta, hogyan csillog a fiú szeme, amint végigmegy a könyvespolcok között és hogyan simogatja meg ujjainak hegyével kötésüket. Tudta, hogy Jacket leginkább a kalandos könyvek, az útleírások, és felfedezések vonzzák.  Jack nagyon megszerette ezt a nagy műveltségű nőt, Kalifornia állam koszorús költőjét. Megpróbálta mindennap végigolvasni a kapott köteteket, hogy másnap újra láthassa Miss Coolbrith-t. A fiú falta a könyveket, olvasott az ágyban, olvasott az asztalnál, iskolába menet és jövet, még a szünetben is, amikor a többi fiú játszott. Rövid idő alatt annyi könyvet fogyasztott el, hogy ez a csapongás szokásává lett.”

Jack London levele Ina Coolbrith-hez

"Azok a régi oaklandi könyvtári napok! Tudod, hogy te voltál az első, aki megdicsérte a könyvválasztásomat? Otthon senki sem foglalkozott azzal, hogy mit olvasok. Egy buzgó, szomjas, éhes kiskölyök voltam, és egy nap a könyvtárban előhúztam egy kötetet a perui Pizzaróról (10 éves voltam ekkor). Te ideadtad és lepecsételted nekem a könyvet. És amint átnyújtottad, megdicsértél, hogy ilyen könyveket olvasok. Büszkeség! Bárcsak tudtad volna, milyen büszkeséggel töltöttek el a szavaid! Mert sokra tartottalak. Egy istennő voltál számomra. Nem tudtam, hogy költő vagy, és egyáltalán képes voltál  valaha olyan csodálatos dologra, mint amilyen néhány sor leírása. Egy ranchról jöttem és nyers voltam. De tisztelettel álltam előtted. Abban az időben mindent és mindenkit melléknevekkel jelöltem. Téged nemesnek hívtalak. Ez voltál nekem: nemes. Ezt sugároztad nekem. Oh, persze, a szomorúság és fájdalom érzetét is tőled kaptam, de ami mindig is dominált, az a nemesség volt. Egy nő sem hatott rám így soha. Kiskölyök voltam. Egyáltalán nem tudtam rólad semmit. És azóta sem találkoztam olyan nemes nővel, amilyen te voltál.

Aztán többé nem láttalak, de a kép, amelyet rólad őrzök, élénken él bennem. Amikor hallom, hogy rólad beszélnek, vagy rád gondolok, abban a pillanatban felidéződik a képed, és ezzel együtt a hozzád kapcsolódó szó: nemes, nemes. Máskor meg a szó - „nemes” – téged juttat eszembe.

Bocsásd meg butaságomat. Ma már nagyon erős vagyok, de emlékszem a fiatalságomra, és emlékszem rád, és van bennem hely az ellágyulásra és az emlékezésre is."

Üdvözlettel, Jack London 

(Jenőváry-Lajkó Mariann fordítása)
(az eredeti  levél szövege angolul)

Ina Coolbrith, költő, író, könyvtáros neve többnyire ismeretlen a magyar olvasók előtt. Az 1841-ben Josephine Donna Smithként született költő verseit először 1854-ben közölte a Los Angeles Times. Családi tragédiák sorozata után alkotói pályáját feladva 1874-ben az Oaklandi Könyvtár vezetője lett, megfeszített munkája és töretlen lelkesedése nyomán (az ETO-hoz hasonló rendszert alakított ki) 1878-ban a könyvtár másodikként lett Kalifornia free library-je. Később a könyvtár átszervezésére hivatkozva elbocsátották állásából, visszatért San Franciscóba, ahol újra a költészetnek élhetett. Sorra jelentek meg kötetei: A Perfect Day (1881), The Singer of the Sea (1894), Songs from the Golden Gate (1895), s Kalifornia koszorús költőjévé választották. Olyan költőkkel és írókkal állt kapcsolatban, mint Tennyson, Longfellow, legközelebbi barátai közé tartozott Mark Twain vagy Ambrose Bierce. Emlékét ma is ápolják, a San Franciscóban található Ina Coolbrith Park meditatív környezetével és az öbölre néző kilátással fogadja a pihenni vágyókat.

Jack London-ról álljon itt néhány sor önéletrajzi regényéből, a Martin Eden-ből:

 „Martin rövidnek érezte a napot. Hiszen annyi mindent akart tanulni! Napi alvását öt órára csökkentette, és azt tapasztalta, hogy beéri ennyivel. Megpróbálkozott négy órával is, de aztán szomorúan visszatért az öt órához. Egész ébrenlétét örömmel fordította volna bármelyik elfoglaltságára. Nem szívesen hagyta abba az írást azért, hogy tanuljon, sem a tanulást, hogy a könyvtárba menjen, s nem szívesen vált meg attól a bizonyos navigációs szobától, a tudománytól sem, sőt még az olvasóteremben talált folyóiratoktól sem, amelyek tele voltak olyan íróknak a titkával, akiknek sikerült eladniuk az árujukat.”

Jack London 100. 1. rész - szubjektív pályakép