„A szovjet civilizáció… Ennek a nyomait próbálom sietve
megörökíteni. Ismerős arcok. Nem a szocializmusról faggatózom, hanem a
szerelemről, a féltékenységről, az öregségről.
A zenéről, táncról és a frizurákról. A letűnt élet ezernyi részletéről.
Csak ezzel a módszerrel lehet a katasztrófát a hétköznapi történések kereteibe
gyömöszölni, és megkísérelni valamit mondani róla. Kideríteni valami újat.” (Elhordott múltjaink, részlet)
2015-ben az irodalmi Nobel-díjat Szvetlana Alekszijevics
fehérorosz írónő kapta. A Svéd Akadémia indoklása szerint „többszólamú prózái korunk
szenvedéseinek és bátorságának állítanak emlékművet.”
Alekszijevics 1948-ban született az ukrán Ivano-Frankivszk városában, a minszki egyetem újságíró szakán végzett, majd éveken át dolgozott újságoknál, magazinoknál Fehéroroszországban.
Első könyve A háború nem asszonyi dolog (magyarul 1988) 1983-ban
készült el, de csak 1985-ben, a gorbacsovi peresztrojka idején jelenthetett
meg. A dokumentumregényben a Vörös Hadseregben a németek ellen harcoló nők
monológjait olvashatjuk. A kötet először szamizdatban terjedt, majd Alekszijevicset
a Nagy Honvédő Háború emlékének megsértése vádjával perbe fogták és
elbocsátották állásából.
A Fiúk cinkkoporsóban művében (magyarul 1999) az 1979–1989-es afganisztáni háborút dolgozta fel. Az írónő az Afganisztánt megjárt katonákkal s az elesett fiaikat gyászoló anyákkal folytatott megrázó beszélgetéseit fűzte dokumentumregénnyé. A kötet tartalmazza az Alekszijevics ellen indított újabb per dokumentumait is, a vád az volt, hogy az író meghamisította az elesettek hozzátartozóinak vallomását, meggyalázva így emléküket.
A magyarul még megjelenésre váró Csernobili ima a nukleáris
katasztrófát és annak tragikus következményeit dolgozza fel. Részleteket
olvashatunk a műből a Jelenkor 2015. januári számában.
A „vörös enciklopédiának” is nevezett sorozat (A háború nem asszonyi dolog, Az utolsó tanúk, Fiúk cinkkoporsóban, Csernobili ima, Elhordott múltjaink) ötödik, befejező kötete a magyarul most megjelent Elhordott múltjaink című művében Alekszijevics a kommunizmus bukását és a Szovjetunió szétesését örökíti meg. Az írónő arra vállalkozott, hogy megörökítse, mi is lett az egykori szovjet emberrel, a „homo sovieticusszal”, kulcsmondata egy parasztasszony szájából hangzik el: „a szocializmusnak vége, de mi itt maradtunk”.
„Szerzőnk jó három évtizede ugyanazt az egyszerűnek tűnő módszert követi: igyekszik minél több embert megszólítani, hagyja, hogy „kibeszéljék” magukat, de – ha kell – visszakérdez, szembesíti riportalanyait tévedéseikkel, hazugságaikkal, öncsalásukkal. Aztán ezeket az elbeszélt történeteket, sokszor csodálatos novellákat, máskor hátborzongató rémtörténeteket egymás mellé rendezi, „ragasztja össze”, amit dokumentumrészletekkel, korabeli hírmorzsákkal egészít ki. Méltán nevezhetjük szerzőnk műfaját dokumentumregénynek, a dokumentumriport és a széppróza szintézisének. De bizonyos értelemben tekinthetjük akár jelenkor-történeti műnek is, oral historynak, vagyis elbeszélt történelemnek” írja Zádori Zsolt A szovjet marha vágósúlya című írásában a Könyvjelző októberi számában.
Alekszijevics 2000-ben elhagyta hazáját, élt Párizsban, Göteborgban és Berlinben, 2011-ben visszaköltözhetett Minszkbe, de munkái továbbra is indexen vannak.
1999-ben Herder-díjjal ismerték el munkásságát, 2013-ban pedig megkapta a német könyvkiadók és könyvkereskedők egyesülésének Békedíját, az egyik legjelentősebb civil kulturális díjat. Műveit eddig 35 nyelvre fordították le.
A szovjet korszak legborzalmasabb hagyatéka a szovjet nép. Interjú a Könyvesblogon.
