100 éve született Alekszandr Szolzsenyicin

„Én – nem én vagyok, irodalmi sorsom – nem az én sorsom, hanem azoké a millióké, akik nem tudták már papírra kaparni, elsuttogni, elhörögni azt, ami a börtönben, a lágerben történt velük.” 

(Alekszandr Szolzsenyicin)

Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin 1918. december 11-én született Kiszlovodszkban. Apja még fia születése előtt meghalt, anyjával Rosztovban telepedtek le. Ortodox keresztény hitben nevelkedett, de az uralkodó szovjet ideológia határozta meg gyermek- és ifjúkorát. A középiskola után a rosztovi egyetemen matematika-fizika és levelező szakon a moszkvai történeti-filozófiai-irodalmi főiskolán végzett. Morozovszkban tanított matematikát és csillagászatot, s itt kötött házasságot egykori iskolatársával, Natalja Resetovszkajával.

1942 végén mint tüzérségi ütegparancsnok került ki a frontra. 1945-ben figyelt fel a katonai kémelhárítás (Szmers) egy levelezésére, amit egyik iskolatársával folytatott. A levelekben Lenint megvetően „Vovkaként”, Sztálint pedig „Bandafőnökként” emlegette. 1945. február 9-én letartóztatták s ellenforradalmi tevékenység vádjával (a hírhedt 58-as törvénycikk) 1945 júliusában nyolc év javító-nevelő munkatáborra ítélték. Először egy építkezésen dolgozott majd 1947 júniusában a főváros közeli Marfinóba helyezték át, ahol a „saraska” (a tudományos kutatásra összeszedett rabok elit börtöne) akusztikai laboratóriumába került: újfajta lehallgatókészülék kifejlesztésén dolgozott. Ezeket az éveket örökítette meg A pokol tornáca című regényében. 1949 májusában átszállították a kazahsztáni Ekibasztuzba, ahol öntödei munkásként, majd kőművesként dolgozott. Ezt az időszakot dolgozza fel az Ivan Gyenyiszovics egy napja című kisregénye. A lágerben (az SCS 232. számú névtelen fogoly volt) is folyamatosan rögzítette a körülötte történteket, ám papírra nem vethette gondolatait. 1952 januárjában szemtanúja volt az ekibasztuzi lágerben kirobbant lázadásnak, amelynek később a Gulag szigetvilág című monumentális lágerszociográfiában állított emléket.

„Ahogy most visszaemlékezem, Szolzsenyicin soha nem beszélt magáról, gyermek- és ifjúkoráról, sőt korábbi börtön-és lágerélményeit sem emlegette. A lágerban különben sem volt szokás és illő a másikat a múltja és főleg elítéltetésének körülményei felől faggatni, ha az illető azt magától nem mesélte el.
Szolzsenyicin e tekintetben különösen zárkózott volt. Így amit életrajzáról tudok, azt mind nyomtatásban megjelent műveiből ismerem, főleg a GULag-szigetvilág című dokumentum-gyűjteményéből. Ami jellemét és viselkedését illeti, a könyvekből elém lépő Szolzsenyicin és az általam megismert Szolzsenyicin között nincs ellentmondás. .Ama < rendkívül udvarias, segítőkész és mindig mosolygós Szolzsenyicinről nem gondoltam soha, hogy akkora elszántság, prófétai elhivatottság él benne, mint ami a későbbi évek során kiderült róla.” (Rózsás János (volt Gulag fogoly) Szolzsenyicinről. In: 2000. 1989. június.)

Nem sokkal ezután a láger orvosa rosszindulatú daganatot állapított meg nála, megoperálták, sugárkezeléseket kapott, s lassan egészségi állapota is javulni kezdett. 1953-ban elhagyhatta a lágert, ám a kazahsztáni Dzsambul terület Kok-Terek auljában örökös kényszerlakhelyet jelöltek ki számára. Folyamatosan írt, ám a sűrűn teleírt papírokat üres üvegekbe rejtette és éjszakánként elásta. 1956 februárjában rehabilitálták s a következő évben matematikatanári állást kapott Rjazanyban. 1959-ben három hét alatt vetette papírra az Ivan Gyenyiszovics egy napja  (a mű eredeti címe Scs 854. volt) című kisregényét, amely művei közül elsőként jelenhetett meg a Tvardovszkij szerkesztette Novij Mir folyóirat novemberi számában Hruscsov pártfőtitkár személyes hozzájárulásával. 

„Az ügyiratok szerint Suhovot hazaárulásért zárták be. S valóban, be is vallotta, hogy igenis, csak azért adta meg magát az ellenségnek, mert a hazát akarta elárulni, s a hadifogságból is csak azért tért vissza, hogy a német hírszerző szolgálattól kapott feladatát teljesítse. De hogy miféle feladatot, azt se Suhov, se pedig a vizsgálóbírója nem tudta kifundálni. Így hát a végén egyszerűen odaírták: "feladat". Suhov számítása egyszerű volt: ha ezt a jegyzőkönyvet nem írja alá, agyonverik, ha aláírja, akkor még élhet egy darabig. Aláírta.” (Alekszandr Szolzsenyicin: Ivan Gyenyiszovics egy napja)

Innentől kezdve csak írói munkásságának akarta szentelni az életét, egy kis faházat vásárolt Rjazany közelében, s egyszerre kezdte írni a Gulag szigetvilág című művét (az Ivan Gyenyiszovics-ra érkezett levelekből antológiát állított össze, így kezdte gyűjteni anyagát a műhöz) és a Rákosztályt, s elkezdte javítgatni A pokol tornáca kéziratát, hogy a cenzúra számára elfogadható változatot készítsen. Lenin-díjra jelölték, ám Hruscsov halála mindent megváltoztatott. A pokol tornáca megcsonkított változata sem jelenhetett meg, ahogy a Rákosztály sem. Szolzsenyicin válogatott helyszíneken rejtőzködve (újra megfigyelés alatt tartották) nagy erővel írta a Gulag-ot.

Szolzsenyicin síkra szállt a cenzúra eltörléséért, továbbá követelte a személye ellen indult rágalmazások leállítását, a válasz természetesen a teljes közlési tilalom volt. Írásai ezután csak szamizdatokban jelentek meg, s könyvei kikerültek Nyugat-Európába. A Rákosztály egy részletét közölte a Times egy 1968-as irodalmi mellékletében, majd a regény önállóan is megjelent a A pokol tornáca című művével együtt. (A Gulag… mikrofilmjét 1968-ban Leonyid Andrejev író fia csempészte ki Nyugatra.) Mivel Szolzsenyicin nem határolta el magát művei nyugati kiadásától, s tagja volt a szovjet polgárjogi mozgalomnak (kapcsolatban állt Szaharovval), kizárták az írószövetségből. 1969-ben élettársi kapcsolatba lépett Natalja Szvetlovával, (három gyermekük született) aki munkatársa is volt egyben. 1970-ben megkapta a Nobel-díjat, (Francois Mauriac francia író javaslatára, az indoklás szerint „azért az etikai erőért, amellyel követi az orosz irodalom hagyományait”) ám a díjat nem vehette át, mert félő volt, hogy nem engedik vissza a Szovjetunióba.

„Szolzsenyicin igazán nagy, világszerte nemzedékek szemléletét maghatározó műve A Gulag szigetcsoport. Óriási hatása volt a hatvanas években a nyugati szovjetbarát baloldalra, amelyik miatta volt kénytelen feladni az immár vállalhatatlan barátságot és abbahagyni a sztálini – és korábbi – mészárlások elhallgattatását és mentegetését. Hatalmas történelmi esszé a Gulag szigetcsoport, egy ember által voltaképpen összeszedhetetlen tudásanyaggal. Páratlan teljesítmény minden tekintetben. Tudományos intézetek sokaságának munkáját végezte el Szolzsenyicin, a nemzeti romantikusokkal ebben a tekintetben összevethető intézmény-ember elképesztő kitartással és munkabírással, és művén nem fogott az idő. Sok mindent pontosabban tudunk azóta, a kilencvenes évek elején másfél évtizedre kinyíltak a KGB-archívumok, a könyvben rögzített tényeket azonban semmi sem cáfolta, legföljebb hozzáfűzhetünk ezt-azt.” Spiró György: Szolzsenyicin. in: A magyarok vére. Írófejedelmek, diktatúrák, ellenállók. Budapest, XXI. Század Intézet, 2015.

Egy KGB-hadművelet nyomán 1973-ban (Szolzsenyicin gépírónőjét három napig vallatták, míg be nem vallotta, hogy az író tudta nélkül elrejtett egy példányt) a titkosrendőrség kezébe került A Gulag szigetvilág kézirata, s az író ezután üzente Nyugatra, hogy hozzájárul, hogy a mű megjelenhessen Franciaországban. A első kötet 1973 decemberében látott napvilágot Párizsban. A világ először szembesült a szovjet munkatáborokban történtekkel. 1974 januárjában a SZU-ban „hazaárulás” vádjával büntetőperbe fogták, majd letartóztatták és megfosztották a szovjet állampolgárságától és kitoloncoltatták az országból. Németországban Heinrich Böll fogadta. Először Zürichben, majd 1976-ban az USA-ban telepedett le családjával, Vermont államban, Cavendish mellett vásárolt földet és házat. Az emigrációban született műveiben a szépíró fölé kerekedik az ideológus: a harmadik utat kereső-hirdető nemzeti gondolat ideológiai vezéralakja lett. Híres, Harvard egyetemi nyitóbeszédében (1978) a demokrácia dicshimnusza helyett a fogyasztói társadalmat ostorozta.

A hazájában történt változásokra a Hogyan mentsük meg Oroszországot (1991) című röpiratában reagált, ám az írás nem keltett különösebb visszhangot. Kijelentette, hogy műveinek oroszországi publikálásához csak akkor járul hozzá, ha megjelenik a Gulag. 1988-ban tizenhat neves író és értelmiségi Gorbacsovhoz címzett levélben tiltakozott a publikálás késlekedése miatt, majd a művet 1989-ben folytatásokban közölni kezdte a Novij Mir. A szovjet írószövetség 1989-ben visszavonta kizáró határozatát, és érvénytelenítették az állampolgárságától megfosztó döntést, s 1991. szeptember 17-én a SZU főügyésze megszüntette az ellene kezdeményezett és le nem folytatott büntetőeljárást és visszakapta állampolgárságát.

1994-ben tért vissza Oroszországba, végigutazta az országot, beszédeket mondott, Vlagyimir Putyin ki is tüntette, de hatása már jóval kisebb volt, mint korábban.

Nem sokkal 90. születésnapja előtt 2008. augusztus 3-án moszkvai otthonában halt meg szívelégtelenségben.

(forrás: Világirodalmi lexikon 

Az orosz irodalom története 1941-től napjainkig. (szerk. Hetényi Zsuzsa) 

Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 2002.)