„Néha,
amikor felkelek, amikor kezdek magamhoz térni aléltságomból, fáj az egész
helyiség, az egész szobám, fáj az ablakból elém táruló látvány, a gyerekek
iskolába mennek, az emberek bevásárolni indulnak, mindenki tudja, hová menjen,
csak én nem tudom, hová mehetnék, kábán öltözködöm, támolygok, fél lábon
ugrálok, a nadrágomra taposok, amikor húzom felfelé, megyek, és
megborotválkozom, hány éve már, hogy amikor borotválkozom, nem nézek a tükörbe,
sötétben borotválkozom vagy a túlsó sarokban, ülök egy széken az előszobában,
és a konnektor a fürdőben van, már nem szívesen nézek szembe magammal, magam is
elborzadok a fürdőszobabeli látványomtól, már a saját látványom is fáj,
tekintetemben felfedezem a tegnapi részegséget, már nem is reggelizem, és ha
mégis, csak egy kávét és cigarettát, ülök az asztalnál, néha lebicsaklik a
karom, és néhányszor elismétlem magamban, Hrabal, Hrabal, Bohumil Hrabal, hát
győzedelmeskedtél, elérted az üresség legfelső fokát, ahogy az én mesterem,
Lao-ce tanította, elértem az ürességet, és minden de minden fáj…”
(Hrabal: Varázsfuvola, részlet)
1997. február 3-án halt meg
Bohumil Hrabal cseh író, aki a kortárs világirodalom meghatározó alakja. Az életrajzi adatok felsorolása, a pálya felvázolása, a kiemelkedő művek, a filmes és színpadi adaptációk bemutatása helyett Hrabal talán kevésbé ismert, késői munkáira szeretnénk ráirányítani a figyelmet, ezek közül is az
Áprilka levelekre.
Magyarországon három kiadásban jelent meg: először 1992-ben, még az író életében Levelek Áprilkának címmel közölte a Göncöl Kiadó Kiss Szemán Róbert fordításában, majd 1999-ben és 2006-ban a Cartaphilus jelentette meg Búvópatakok címmel, s 1999 és 2006 között Macska-maszkabál avagy gyónás feloldozás nélkül Hrabal magyarországi anyakiadója, az Európa adta ki a leveleket, de ez a kötet kiegészült néhány késői esszével és a legkedvesebb macskájához, Cassiushoz szóló írásaival is.
1997. február 3-án, egy hétfői napon 14 óra 10 perckor Bohumil Hrabalt a kórházi szoba ötödik emeletéről való kizuhanása után holtan találják, a halál azonnal beáll. A kórház vezetése kiad egy hivatalos jelentést, miszerint az író a galambok etetése közben esett ki a kórterem ablakából.
Hrabal életének utolsó szakasza, főleg felesége, Pipsi halála utáni évei egyfajta monoton ismételtségben teltek, naponta kibuszozott Kerskóba, hogy megetesse szeretett macskáit, délben meghallgatta a bécsi rádió déli koncertjét, majd vissza Prágába, s délutántól estébe nyúlóan az Arany Tigrisben üldögélt, s az elengedhetetlen tartozék, a sör sem hiányzott.
Az egyik ilyen alkalommal egy fiatal, amerikai lány állított be a sörözőbe egy hatalmas szótárral a hátizsákjában. April Gifford volt, a Stanford Egyetem cseh szakos hallgatója, aki elmondása szerint az író kedvéért tanulta a cseh nyelvet. A mestert felkérte egy amerikai felolvasókörútra, s Hrabal - svájci fordítója, Susanna Roth kíséretében - el is utazott az Államokba. New Yorkban találkozott Susan Sontaggal - aki a húsz legkedvesebb könyve közé sorolta a
Túlságosan zajos magányt -, megnézte Andy Warhol retrospektív kiállítását, s ugyanannál az asztalnál ült a White Horse-ban, mint Dylan Thomas.
. |
Egy festmény a Tigris falán
2011. június |
1991-ben megkezdődött műveinek cseh összkiadása, úgy gondolta, mindent megírt már, egyre nehezebben mozgott, örökös depresszió és állandó delírium gyötörte…
„Így aztán a Kerskóba tartó autóbuszon kitaláltam ezt a fikciót; a Levelek Áprilkának úgy, ahogy van, nem más, mint fikció, védekezés a nemlét ellen… ez szakasztott olyan, mint Goethe úrnak az az öregkori szerelme, hajtóerő, amely arra való, hogy ne távozzak, ahogyan egy csomó ember eltávozott, művészemberek egész sora…
Múzsát teremtett magának April Gifford személyében, a levélforma pedig közvetlenséget sugall, s annak ellenére, hogy ezek a szövegek önmagukban is megállnák a helyüket, Hrabal nem hagyja el a levél formai jegyeit sem (megszólítás, utószó, stb.), s a vallomásos, monologizáló hangvétel mellett még inkább a személyes szférába helyezi át az írásokat.
A témák változatosak, s nem nélkülözik az író korábbi munkáiban megszokott elbeszélésmódot, a hrabali könnyed iróniát (a kafkai és hašeki előőrs ott van a cseh irodalomban!), az ún. automatikus írásra felépített szerkezetet (Kerouac, Ginsberg és a többiek), amit aztán az avantgárd képzőművészet montázstechnikájával darabokra szed, hogy egyfajta kollázst hozzon létre a szétdarabolt szövegekből.
Köztudott, hogy Hrabal nagyon szeretett utazni, s a levelekben is beszámol ezekről az élményeiről (USA, Egyesült Királyság stb.), de a tájélményen túl sokkal fontosabb a körülötte lévő emberek, sőt önmaga megfigyelése, hogyan reagál
az új helyzetekre, szituációkra. Amerikában megkérdezik tőle, mi a kedvenc mondata, „
Oroszok, menjetek a francba!”, vágja rá hirtelen. (
Háromlábú ló az ügetőpályán, Inkább törtem volna ki a lábam, Greyhound story).
 |
Hrabal fejszobra a Tigrisben
2011. június |
A másik nagy téma a rendszerváltással kapcsolatos élménye, a bársonyos forradalom üdvözlése: ”És ezeket a fiatalokat már a saját szememmel láttam, és már nem játszottak a színházak meg a mozik, és ennyi már elég is volt, ha John Reed még a világon lenne és láthatná ezt a várost, biztosan megírná az újabb Tíz napot, ami nemcsak Prágát rengette meg, de Közép-Európát is… - írja a Novemberi förgeteg című írásában, amely a forradalom idején 150 ezer példányban jelent meg szamizdat kiadásban. Nagyon büszke a fiatalokra, ahogy Vaclav Havelre is, kinek elnöki beiktatása is témává válik, s egy igazi hrabali párhuzam megteremtésével, Frazer Aranyágából vett példával szemlélteti a rendszer-, ill. elnökváltást (Aranyág, Nyolc és fél). Visszatekint a kommunista évtizedekre is, a folyamatos rendőri kihallgatások szorongató érzéseire, a Foghíjak szamizdat és külföldi kiadásaira, „tovább rettegtem, de írtam is” (Totális félelmek). Elgondolkodtatja Csehszlovákia széthullása is, a csehek és szlovákok közti ellentétet gyökerein töpreng el az Azt a skizofrén mindenét című írásában.
Természetesen a magánszféra is megjelenik a szövegekben, ennek egyik központi motívuma az író macskáinak sereglete Kerskóban. Több ez egy egyszerű állatszeretetnél, az emberi és az állati nem kölcsönös elfogadása és tisztelete van a mélyén, „
Egyébként pedig csak most, majdnem életem alkonyán állapítom meg, hogy a macskák nem azok a cicuskák, amelyekről a könyvek és a fényképalbumok szólnak, hogy tíz ilyen macska egy ekkora kis erdei telken nemcsak játszadozni képes, hanem drámát, tragédiát bemutatni a szemem és a macskákra mindig fogékony agyam színpadán...” A mindennapi együttlét pedig hol tragikus, hol komikus szituációkat teremt (
Cassius emigrációban, A homokszínű kandúr ), ahogy a saját életének szatirikus mozzanatait sem titkolja el, gondoljunk csak a prágai nyilvános WC-ben alsónadrágja kényszerű kimosásának esetére (
Mesüge Stunde).
 |
Délután az Arany Tigrisben
2011. június |
S a végtelenségig sorolhatnánk a motívumokat, benyomásokat, hisz Hrabal olyan erőteljes asszociációs mező mentén ír, hogy az élmény- és információ anyag, amely ránk zúdul az írásokban - csak egy fontos szálat említve: olvasmányainak folyamatos felidézése -, arra késztet bennünket, hogy a sajátos hrabali gondolkodásmódon áteresztett élményanyagon felbuzdulva mi is lázas olvasásba kezdjünk.
„Mert annyi munkámba került, míg Arthur Rimbaud és Antonin Artaud útmutatása alapján sikerült megbomlasztanom az értelmemet... és hogy félrebeszélek? Hát micsoda veszett piálás kellett hozzá, hogy végre felfogjam Edgar Allan Poe poetikáját… És a tetejében azok a sörrel leöblített pirulakombinációk. Na, köszönöm szépen. Úgyhogy nem kell csodálkozni, ha időnként kiköpöm a Kharón révésznek tartogatott obulust, nem kell csodálkozni, ha tátva marad szemem-szám. De! Én világéletemben kicsit nagyon kilógtam a sorból, ez nálam stíluskérdés… Mert körbe-körbe, karikába. És forog velem a világ…”
(Macska-maszkabál avagy gyónás feloldozás nélkül, részlet)
