"Bejártam, mondhatnám az egész világot, a Sarkvidékektől az Egyenlítő környékének félelmetes őserdein keresztül Kína, Japán, majd Amerika tájképi nagyszerűségei közé. Lenyűgöző nagyságú a norvég fjord, hangos kacagáshoz hasonlítanám a Garda-tó tájképi pompáit, jártam az Alpok gleccserein, meg a Spitzbergák tundráin, láttam a sivatagot, meg az indiai barlangtemplomokat, ott voltam a mongol pusztákon meg a mandzsu őserdőkben, de akárhol másztam fel valami hegytetőre, sehol sem voltam megelégedve a kilátással, mert nem volt benne a Balaton." (Cholnoky Jenő)
Oravecz Imre az 1998-as nagy verses mű, a Halászóember, majd egy kivételes
prózatrilógia után lírában írja tovább „családregényét”, amelynek a már magára
maradt mesélő az egyetlen szereplője. A szülőfalujába visszatért költő sorra
rögzíti a küzdelmes elmúlás tapasztalatait: 2016-os verseskötetének címadó
versében mintha a szemünk előtt születne meg egy-egy élet majdani emlékezete.
Távozó fa
Kiszáradt a terasz mellett a cseresznyefa,
magam ültettem több, mint harminc éve,
hűséges volt hozzám,
ellentétben azokkal a nőkkel,
akikkel alatta üldögéltem,
árnyat adott
és nagy szemű, ropogós cseresznyét,
ha nem fagyott le a virágja tavasszal,
mert korai fajta volt,
először egy nagy oldalága sorvadt el,
aztán aggkori elmezavar lépett fel nála,
tavaly nyáron ledobta az összes levelét,
és újakat hozott, még virágzott is,
az idén le kellett csonkolnom,
az egész korona csupaszon maradt,
kivéve egy véletlenül meghagyott vadhajtást a vezérág maradékán,
egészen lent, szinte a törzsön,
az tavasszal kihajtott,
még nem hagyott itt egészen,
de faidőben mérve már csak percei lehetnek hátra.
"A dalok arról szóltak, amit éreztem és láttam. Soha nem folyt bele például az, amit ütemesen kiokádtam, a hányás nem romantikus. Azt gondoltam, hogy a daloknak romantikusnak kell lenniük. És nem akartam semmi olyat se énekelni, ami túl általános. Az általános dolgokból hiányzik az időérzet. (…) Túlzás nélkül állíthatom, hogy a régebbi dalaim nem szóltak semmiről. Az újabbak ugyanerről a semmiről szólnak, csak valami nagyobb dolognak a részeként tekintve, amit hívhatunk esetleg úgy, hogy sehol. De ez mind nagyon erőltetett. Mindenesetre én tudom, hogy kábé miről szólnak a dalaim. Kábé? Hát valamelyik kábé négy perc; valamelyik öt, de, ha hiszi, ha nem, van kábé tizenegy perces is.”(Bob Dylan interjú, részlet)
Bob Dylan: Knockin' on Heaven's Door (Unplugged)
Az irodalmi Nobel-díjat 2016-ban Bob Dylan kapta az amerikai dalköltészet megújításáért.
Sara Danius, a Nobel-díj bizottságának titkára indoklásában Dylan munkásságát Szapphóhoz és Homéroszhoz hasonlította, akiknek műveik szintén zenei kísérettel együtt születtek, ám költeményeiket ma is olvassuk.
Bob Dylan, azaz „Robert Allen Zimmermann 1941-ben az USA-ban, a Minnesota állambeli Duluth-ban született, gyermekéveit Hibbing városában töltötte. Már gyermekkorában verseket írt. Tizenévesen döntött úgy, hogy zongorázni és gitározni tanul. 1959-től a Minnesotai Egyetemen tanult, ahol helyi klubokban és kávéházakban kezdett zenélni. Amikor először New Yorkba érkezett, az énekhangját így jellemezte valaki: „egy kutyára hasonlít, amelyiknek beakadt a lába egy szögesdrótba.” Az első jelentős albuma a Blonde On Blonde(1966) címet kapta.
Barna Imre Bob Dylanről szóló regényes életrajza 1986-ban jelent meg. A könyvben nemcsak azt kísérhetjük végig, hogyan lett sztár a vidéki gitározó srácból, hanem azt is, hogyan teremtette műfajjá a rockköltészetet, aminek első állomása a Blowin’in The Wind című dal volt. 1962-ben Pete Seeger kezdeményezésével folklap indult Broadside címmel, áprilisban új Bob Dylan-vers jelent meg, benne Blowin’in The Wind címmel. A dal egy csapásra a legnagyobb folkénekesek, pl. Woody Guthrie örökösévé avatták a 21 éves Dylant. "Az egyszerű folkzenei akkordmeneteket újfajta képekkel és világlátással töltöttem fel, a szófűzéseket, metaforákat új szerkezetekkel kombináltam, amitől valami olyasmi keletkezett, amilyet addig nem lehetett hallani" nyilatkozta az énekes.
2009-ben a Cartaphilus kiadó gondozásában jelent meg Bob Dylan interjúkötete. A kötet szerkesztője, Jonathan Cott, a Rolling Stone magazin munkatársa harmincegyet választott ki abból a több mint kétszáz, újságokban, magazinokban, könyvekben megjelent, rádióban és televízióban sugárzott interjúból, amit Bob Dylan az 1962 és 2004 között adott. Az egyik legérdekesebb az a Sam Sheppard interjú, amiből a drámaíró később kétszemélyes darabot írt.
2004-ben adták ki Bob Dylan önéletrajzi trilógiájának első kötetét, Krónikák címmel. Klasszikus értelemben nem mondható önéletrajznak a könyv, inkább emlékfüzérnek, az első két fejezet az indulást idézi meg, a harmadik a hatvanas évekbeli visszavonulást, a negyedik a nyolcvanas évek végének alkotói megújulását, míg az utolsóban visszakanyarodik a kezdeti évekhez.
Dalszövegei magyarul Mit fúj a szél címmel láttak napvilágot 1989-ben, a kötetet szerkesztette, a szövegeket válogatta és fordította Barna Imre. A könyv utószavában Barna Imre felteszi a kérdést: „Szövegek? Versek? Magyar nyelvű Dylan-fordításaim tulajdonképpen jelzőkövek egy kerülőút szegélyén. És azt szeretném én így, ezen a kerülőúton, ezzel a műfordítósdival bebizonyítani (vagy legalábbis bizonygatni), hogy ez a költészet mégsem szemléltető anyag, hanem költészet.”
A kötet első lektora, Orbán Ottó így vélekedett Dylan szövegeiről: „Bob Dylan dalszerző. Annak költő. De annak az. Ez nem szofisztika, hanem tényközlés. Bob Dylan, mint századunk költője, harmatos ökörség. Kesernyés humora, éles nyelve, csontig ható önsajnálata híven jelzi nemzedéke útját, a romantikus árvaságot, a lődörgést valamiféle »megvilágosodás« felé. (Ez, akárhogy is, a megtámadott személyiség egyik lehetséges védekezése századunk második felében, és mint ilyen, sanzonanyaggal, tehát ősközhelyekkel operálva is: költészet. (…) Ennek a nyelvnek magyarul nincs megfelelője. Dylant tehát csak „leműfordítani” lehetne, annak meg sok értelmét nem látom.”
Jelen sorok írója hosszú évek óta, még a gimnáziumi időkből őriz egy füzetet. Angol dalok szövegét tartalmazza Donovantól a Pink Floydig. Az angol órák mindig velük kezdődtek, néha még a gitár is előkerült. A füzetborítón ez áll: Dalok, versek, az első oldalra a Blowin’in The Wind szövege került.
A Hazai Attila halála után 2016-ban létrejött Hazai Attila Alapítvány azzal a céllal alapította meg a Hazai Attila Irodalmi Díjat, hogy ápolja a fiatalon elhunyt író emlékét, illetve segítsen egy-egy pályakezdő írót, aki Hazai Attilához hasonlóan szuverén, újító, kísérletező és kockázatvállaló szerző, s jelentős művel hívta már fel magára a figyelmet. Az alapítvány elnöke Garaczi László író, a kuratórium tagja az alapító Hazai Éva, továbbá Németh Gábor és Podmaniczky Szilárd író. A díjazott kiválasztásában a kuratórium által felkért zsűri működik közre, amelynek tagja Nagy Gabriella, Parti Nagy Lajos, Szegő János és Szilasi László. A Hazai Attila Alapítvány a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon jelentette be, hogy ebben az évben Bartók Imre veheti át a Hazai Attila Irodalmi Díjat.
Bartók Imre 1985-ben született Budapesten. 2003-tól 2008-ig az Eötvös Loránd Tudományegyetem filozófia-esztétika szakán tanult.Két irodalomtörténeti monográfia szerzője (Paul Celan – A sérült élet poétikája, 2009; Rilke – Ornamentika és halál; 2011). 2011-ben kiadott első regénye (Fém, Kalligram, 2011.) után 2013-tól évente jelentek meg regénytrilógiájának darabjai:
A patkány éve (részlet) (Budapest, Libri Kiadó, 2013.)
A nyúl éve (részlet) (Budapest, Libri Kiadó, 2014.)
A kecske éve (részlet) (Budapest, Libri Kiadó, 2015.)
„Az utóbb tíz év legizgalmasabb irodalmi jelenségei – már ami a fiatal(abb) nemzedék kontextusát illeti – a „költészetben” és nem a „prózában” játszódtak le. A költészeti tér több jelentős esztétikai, illetve mediális nóvummal bővült, ezzel szemben a fiatal próza nem mutatott fel igazán karakteres és az egyedi teljesítményeken túlmutató „új” stratégiákat. Ez a poétikai tanácstalanság azonban lassan megváltozni látszik (…) Az elmúlt években számos olyan kötet jelent meg (Benedek Szabolcs: Vértrilógia, Babiczky Tibor: Magas tenger, Dunajcsik Mátyás: Balbec Beach, Farkas Tiborc: Vadidegen, Váradi Nagy Pál: Urbia, Szabó Róbert Csaba: Fekete Dacia, Jódal Kálmán: Agressiva), amely a populáris kultúra különböző regisztereit, motívumait, műfajait kódolja újra, illetve szövegjátékában felbontani látszik a kulturális regiszterek elkülönítésének reflexeit. (…) A patkány éve ebben a kontextusban is kifejezetten merész vállalkozás, hiszen itt olyan alternatív kódkészletek és poétikák működnek (a trashkultúrától a biopunkon át a horror esztétikáig), melyek egyrészt ismeretlenek és/vagy alulreprezentáltak itthon, másrészt kulturális relevanciájuk („komolyan vehetőségük”) távolról sem egyértelmű a hazai kritikai gyakorlat számára.”
(Nemes Z. Márió: A szörnylét örömei és gondjai. In: Alföld, 2014. szeptember)
A mosolygó zsonglőr című művével Fekete I. Alfonz nyerte el az idei JAKkendő-díjat. A kötettel még nem rendelkező fiatal prózaíróknak szóló elismerést a József Attila Kör és a MrSale Öltönyüzlet alapította 2012-ben. A díjat azzal a céllal hozták létre, hogy első kötetük kiadásával segítsék az ígéretes fiatal szerzők pályájának indulását.
Fekete I. Alfonz 1986-ban született Szabadkán. 2006 és 2007 között az Amerikai Egyesült Államokbeli Readingben, majd 2007-től a Szegedi Tudományegyetem anglisztika szakán tanult. Itt alapította meg csoporttársaival az Ad Astra folyóiratot. 2010 és 2015 között az újvidéki Híd, 2014 óta a Próza Nostraállandó munkatársaként dolgozott.
Nemzeti ünnepünk alkalmából állami és művészeti díjakat adtak át. Az alábbi összeállításban egy-egy interjú, honlap, könyvismertető vagy műrészlet (link) mutatja be az irodalmi díjazottak munkásságát:
Kossuth Nagydíj:
Makkai Ádám Kossuth-díjas költő, műfordító, nyelvész Kossuth-díj:
Kiss Anna Babérkoszorú és József Attila-díjas költő, drámaíró
Serfőző Simon József Attila-díjas költő, író Széchenyi-díj
