10 éve hunyt el Cseh Tamás

10 éve, 2009. augusztus 7-én hunyt el Cseh Tamás. Ebből az alkalomból Bérczes László interjúkötetét ajánljuk az olvasók figyelmébe. A kötet második kiadása tavaly jelent meg az Európa Kiadó gondozásában.

A könyv húsz beszélgetést tartalmaz, amelyek 2006. augusztus 27. és október 9. között készültek, az utóirat pedig egy évvel később, 2007. június 8-án íródott.

A felütés mellbevágó, a 2006. szeptemberi Bakáts téri koncert után vagyunk, néhány héttel azelőtt rosszindulatú daganatot diagnosztizáltak Cseh Tamás tüdejében. Az ember ilyen hír hallatán megdermed és zavarban érzi magát, de Bérczes ezt azonnal feloldja és teszi a továbbiakban is, a betegségről végig nyíltan, természetesen beszélnek.
Az olvasó azonban nem hagyományos életút-interjút kap. S nemcsak azért, mert a két szereplőt több évtizedes barátság köti össze, s a közvetlen beszélgetős stílus végig megmarad, hanem azért is, mert Bérczes nem mechanikus kérdezz-felelek ritmust diktál, bár nagyon is tudatosan építkezik; mint egy szeizmográf figyel, érzékel, megjelöli a témát, oda-vissza ugrálnak térben és időben, s ettől aztán lazábbá válik a szerkezet, de nem tördelődik szét. Bérczes minden beszélgetés elején rögzíti az adott pillanatot: az egészségi állapotot, a kezelések hatásait, vagyis a jelent, innen kalandoznak el a múltba, de a jövőről is szó esik a reményteljes gyógyulás fényében.

A könyvnek természetesen van egy kronologikus szálra felfűzhető menete is, melynek kiindulópontja a tordasi gyermekkor. A falusi környezet, a természethez kötődő élmények Cseh Tamás egész életét meghatározták. Majd jöttek a budapesti kamaszévek, az első gitár, amit egy gyufaszállal pengetett, zenélés a gimnáziumi együttesben, ne feledjük, a 60-as években vagyunk!

S aztán a pálya elindulása, az első fellépés a Kex-szel a Citadellán, majd az első lemez, a Levél nővéremnek Másik Jánossal, az első koncert a Huszonötödik Színházban, dalok, lemezek, fellépések, színházak (Katona, Bárka): a sikerek, s mindezzel együtt a törések, a legsúlyosabb, a hét éves szünet Bereményivel.

S aki mai szóhasználattal ikonná válik, azt legendák övezik, ebből is kapunk bőven ízelítőt: hogyan találkozott Bereményi Gézával, a szövegek írójával, hogyan született az első dal, az Ócska cipő, de olvashatunk az Iskola utcai albérletről, ahol Baksa Soós János egy napon ott hagyta a gitárját (disszidálásának jelzése volt ez), a pesti művésztársaságról (Szentjóby, Erdély Miklós, Bódy Gábor) és így tovább.

A hagyományos interjú köteteknek mindig van egy fejezete, amely a művész privát szféráját kutatja, tárja fel, s az olvasó lázasan keres valamiféle emocionális indíttatást az életmű vonatkozásában. Ezekről is szó esik a beszélgetések során: a Budapesthez való kötődés, a kővágóörsi és bakonybéli ház, az indiánosdi, vonzódás a régi tárgyakhoz, s természetesen a család éltető ereje mind fontos szálak Cseh Tamás életében, de valahogy azt érezzük, hogy az életforma és az életpálya nem válik ketté, szerves egészet alkot.

S mindezek után a legfontosabb kérdés megválaszolása még hátravan, mi a titka ezeknek a daloknak, miért válhatott generációk meghatározó alapélményévé.

„…a dalszerzés mindvégig megmaradhatott pusztán a belső alkotói feltételeket szem előtt tartó, ha úgy tetszik, privát ügynek. S épp ez a különleges autonómia tette lehetővé, hogy olyan közösségi élménnyé válhassanak, amely közvetlenül a privát élettapasztalatokban találja meg a kapcsolódási pontjait. A szűkre zárt Kádár-kor (és ami később belőle visszamaradt) a mindennapi reményeket és félelmeket is kompromisszumok tárgyává teszi, és ennek az élethelyzetnek a tragikomikumát a klasszikus dalokban megszólaló figura nem is annyira kimondja, mint inkább megjeleníti, a belülről ismerős tétovaság, önsajnálat vagy éppen önáltatás finom iróniával ellensúlyozott fordulataival idézi meg" - írja Keresztesi József a Revizor online kritikai portálon.

Cseh Tamás-Bereményi Géza: Születtem Magyarországon

Emberek a csúcson. Könyvek a Mount Everestről

100 éve született Sir Edmund Hillary (Auckland, 1919. július 20. – Auckland, 2008. január 11.) új-zélandi hegymászó, aki 1953. május 29-én Tendzing Norgaj serpával együtt elsőként mászta meg a Föld legmagasabb hegycsúcsát, a Mount Everestet.

A Mount Everest, a világ legmagasabb hegye 8848, az újabb mérések szerint 8850 m. A tibetiek számára több ezer éve ismert és számon tartott Csomolungma (jelentése: a Föld legjóságosabb Istenasszonya), Mijolangszangma, az Öt Hosszúéletű Nővér egyikének lakóhelye Nepál és Tibet (ma kínai fennhatóság alatt) határán áll. A britek a Himalája trigonometriai méréseit 1852-ben fejezték be, s ekkor vált egyértelművé, hogy az addig Peak XV leltári számon azonosított csúcs a világ legmagasabb hegye. A nyugati világ nem elégedett meg a tibeti névvel, s a kutatást végző hadmérnök, Sir George Everest után a hegy Mount Everestként vonult be a köztudatba.

Az Everest-irodalom bemutatásának élére Roberto Mantovani: Hegymászók a világ tetején. Budapest, Gabo, 2001. című műve kínálkozik. Az osztrák Kurt Diemberger bevezetőjével ajánlott munka az 1990-es évek közepéig követi az Everest történetét. A könyv különleges archív fotókra épül, egyik legérdekesebb része az Akik feljutottak című fejezet, amelyben részletes kronológiai áttekintést kapunk a sikeres expedíciókról.

Az Everest megmérése csak az első állomás volt, de az expedíciók több évtizedig várattak magukra. A Dalai Láma 1920-ban megadta az engedélyt a tibeti beutazásra, s 1921. január 12-én induló első brit expedíció 5270 m-ig jutott, a következő évben a 7000 m-t is elérték különösebb felszerelés nélkül. De nem adták föl, 1924-ben újra visszatértek!

A csapat tagja volt egy lángoló tekintetű, Cambridge-ben végzett történelem tanár, George Leigh Mallory, a hegymászás történetének egyik legemblematikusabb alakja, aki „mászás közben egyedül csak rá jellemző mozgást produkált”. Társával, Andrew Irvine-nal 1924. június 8-án indított csúcstámadást a 8160 m-en lévő 6. táborból. Előttük Teddy Norton 8574 m magasságig jutott oxigénpalack nélkül. Malloryt feszítette a vágy: „Szinte kizárt… hogy én ne jussak fel a csúcsra; el nem tudom képzelni magam, amint dolgavégezetlenül kullogok lefelé” - írta Ruth-nak, a feleségének. A csapat geológusa 8451m-en még távcsővel látta őket, majd eltűntek, soha többé nem kerültek elő.

Két amerikai, Conrad Anker és David Roberts 1999-ben indult el az eltűnt hegymászók holttestének megkeresésére. Könyvükben - Conrad Anker- David Roberts: Mallory nyomában. Budapest, Park, 2000. - a két expedíció története párhuzamos, a holttestek keresése a heggyel való megküzdést is jelentette. 8160 m-en megtalálták Mallory tetemét: „Szinte vallásos élmény volt. Egyből azt gondoltam, hogy ez a hegymászás történetének egyik legnagyobb alakja. Térdre borultam, és útmutatásért imádkoztam. Útmutatásért esdekeltem, nehogy megszentségtelenítsem a helyet, ahol nyugszik” - írja Anker. 75 éve feküdt ott, a zsebében volt a szemüvege, ami azt jelentheti, hogy lefelé tartottak a hegyről és alkonyatkor érhette őket a baleset, de Mallory fényképezőgépe, ami bizonyíthatta volna az eredményt, nem került elő. A Mount Everest megmászásának páratlan alakja, aki társával a Hamletből és a Lear királyból olvasott fel a sátorban, a keleti Rongbuk-gleccser felfedezésével, ahonnan az Északi-nyereg (7000 m) könnyen megmászható, megtalálta a hegycsúcshoz vezető kulcsfontosságú útvonalat.

1924 után csendes évek következtek, a 30-as években indult expedíciók a földrajzi ismeretek bővítésére koncentráltak, s a háború ideje alatt feledésbe merült a hegy meghódításának még a gondolata is.

1949-ben Nepál megnyitotta határait, s a felderítetlen déli oldal nyitva állt. A siker már a levegőben volt (a dán Larsen felfedezte a Rongbuk völgybe való átjárót), s komoly verseny alakult ki a svájciak és a britek között, hogy ki hódítja meg végre a csúcsot, ráadásul az engedélyek idényenként csak egy csapatnak szóltak. Még 1935-ben egy brit expedícióban a serpák csoportjához csatlakozott egy 20 éves nepáli fiatalember, Tenzing Norgay, aki 1952-ben a svájci Lambert-rel a Délkeleti-gerincen 8600 méterig jutott. 

1953-ban a britek biztosra akartak menni, Erzsébet királynő trónra lépésének évében az Everest csúcsára is fel akarták tenni a koronát. Az expedíció megszervezését egy brit katonatisztre, John Huntra bízták, aki könyvében - Sir John Hunt: A Mount Everest meghódítása. Budapest, Bibliotheca K., 1957. (ford. Baktay Ervin) - részletesen beszámol a csapatmunkáról (alpinisták, operatőrök, orvosok), aminek kulcsfontosságú alapja 9 tábor kiépítése volt. 1953. május 29-én, a 8500 m-en lévő utolsó táborból az új-zélandi Edmund Hillary (polgári foglalkozása méhész), és az ekkor már szírdar és hegymászó serpa, Tendzing Norgaj helyi idő szerint 11.30-kor elérték a csúcsot.

Edmund Hillary: Kockázat nélkül nincs győzelem. Budapest, Gondolat, 1982. című könyvében részletesen beszámol az Everest  elérésének körülményeiről. Sikerük a rendkívüli szervezettségen, az összmunkán és az előzetes tapasztalatokon túl Hillary és Tendzing (hetedik próbálkozása volt!) különleges képességeinek köszönhető.

Világszerte ünnepelték a kimagasló teljesítményt, a Times 1953. május 29-én 32 oldal mellékletben számolt be a történtekről, de az első kérdés persze az volt, kettőjük közül ki jutott fel először a csúcsra. 1953. június 22-én Hillary és Tendzing kiadtak egy nyilatkozatot- emlékezik vissza Tendzing James R. Ullman: A Himalája fia. Tenzing önéletrajza. Budapest, Gondolat, 1963. (ford. Sarkadi Imre) című önéletrajzi munkájában: „Május 29-én Tendzing Sherpa és én (Hillary) elhagytuk az Everesten levő alaptáborunkat, hogy megkíséreljük a csúcs megmászását.

A déli csúcs felé menet hol az egyikünk, hol a másikunk haladt elöl.

Megmásztuk a déli csúcsot, és onnan a gerincvonulaton haladtunk tovább. Majdnem együtt értük el a csúcsot…”

De még ez sem volt elég. Később Tendzing újabb nyilatkozatot adott ki, amelyben közölte, hogy Hillary lépett először az világ legmagasabb hegyének tetejére.

Amíg a nyugati világ a teljesítményt ünnepelte és egy nevet akart (Hillary így kiáltott fel. amikor felért, „Hé George, elintéztük a nyavalyást!”), addig Keleten azt kérdezték a buddhista vallású Tendzingtől, akinek a Csomolungma az istenek lakóhelyét jelentette, „A mi Buddha urunk ott volt-e a csúcson?, Látta-e Sívát, a mi urunkat és istenünket?” Mindenesetre Tendzing az áldozati ajándékok és kislánya piros-kék ceruzavége mellé kitűzte az ENSZ, Nagy-Britannia, Nepál és India zászlaját, míg Hillary egy kis posztómacskát és egy feszületet hagyott fent mementóként.

A következő évtizedekben új kihívások kínálkoztak a hegymászóknak: új útvonalakon és merészebb stílusban próbálkoztak.

Talán mindenki tudja, hogy két klasszikus út vezet fel a hegyre, az egyik a tibeti, az északi oldalon, amit sokan”jak-út-nak” is neveznek, a másik pedig a nepáli, a déli oldalon.

1963-ban az amerikai Thomas Hornbein és Willi Unsoeld a Nyugati-gerinc felől mászta meg az Everestet, majd átkelve a csúcson, a Délkeleti gerincen ereszkedtek le. Könyvében Hornbein - Thomas F. Hornbein: Everest. A Nyugati-gerinc. Budapest, Corbis, 2002. - felkavaró beszámolót közöl az Everest első keresztben való átszelésének fizikai, fiziológiai, pszichológiai erőfeszítéseiről, különösen a 8530 m-en szabadban eltöltött éjszakáról (bivakolásról).

1978-ban Reinhold Messner és Peter Habeler először mászta meg oxigénpalack nélkül a hegyet. A levegő oxigéntartalma 8000 m felett már csak harmada a tengerszinten lévőnek, így az emberi szervezetnek rendkívüli nehézséget jelent az ott tartózkodás. Ezért szükséges a több hetes akklimatizáció a csúcstámadás előtt, hogy ez idő alatt a vér oxigénfelvevő képessége emelkedjen, különben lelassul a szervezet, nincs étvágy, szomjúságérzet, és agy-, illetve tüdőödéma alakulhat ki, ami már sok hegymászó életét követelte. Ezért nevezik a 7000 m fölötti magasságot Halálzónának. De Messner az Everest by fair means (az Everest megmászása tiszta eszközökkel) célt tűzte ki maga elé. Könyvében - Reinhold Messner: A cél: a Mount Everest. Budapest: Gondolat, 1984.- nemcsak az derül ki róla, hogy kiváló mászó (később feljutott a Föld mind a tizennégy 8000 m feletti csúcsára), hanem érzékeny tollú író is, olyan érzelmi áradással ír az expedícióról, hogy munkáját tucatnyi írása követte. Például a Kristályhorizont: egyedül az Everesten. Budapest, Corbis, 2003. annak a vállalkozásnak a krónikája, amikor 1980-ban elsőként, alpesi stílusban („csináld magad”), serpák és oxigénpótlás nélkül egyedül mászta meg az Everestet monszun ideje alatt.

A 90-es évekre meglehetően kaotikus állapotok alakultak ki a hegyen, elindultak a fizetős túrák. Az „Új Everest-mánia” jelenségről így vélekedett Edmund Hillary: „szertefoszlatják azt a tiszteletet, amely eddig megillette a hegyet”. A nepáli és a kínai kormány alig korlátozta az engedélyek kiadását. Így történt ez 1996-ban is.

Május 10-én az egyszerre indított négy expedícióból kilenc mászó halt meg és a hónap végéig további három vesztette életét. Köztük volt az új-zélandi Rob Hall és az amerikai Scott Fischer, akik gyakorlott hegyi vezetők voltak és már többször feljutottak. A Hall vezette csapat nyolc vendégtagjának egyike volt Jon Krakauer amerikai újságíró, amatőr hegymászó, akit az Outside magazin azért küldött Nepálba, hogy az olvasóknak beszámoljon az expedíció eseményeiről. A tudósításból könyv született: Jon Krakauer: Ég és jég: személyes beszámoló a Mount-Everest-i hegymászó-tragédiáról. Budapest, Park, 2000.  

A Magyarországon három kiadást megérő mű szerzője az expedíció eseményeinek rekonstruálásával (a túlélők emlékezetét eltorzította a kimerültség, az oxigénelvonás és az átélt megrázkódtatások) arra próbál rávilágítani, milyen okok vezettek a tragédiához. Az azonos időben indított csúcstámadás miatt tolongás alakult ki a hegyen, továbbá nem tartották be az időpontokkal kapcsolatos megállapodásokat (aki a megadott ideig nem ér fel, forduljon vissza), a szokásosnál nagyobb viharban és sötétségben szétestek a csapatok, s nemcsak a rutinnal nem rendelkező mászók, hanem a vezetők is a hegyen lelték halálukat.
Krakauert könyve megírásakor (17 könyv született a tragédiáról, kiemelkedik még Bukrejev orosz hegyi vezető és Kamler amerikai orvos munkája) nem a szenzációéhség hajtotta. Nem kívülállóként ír az expedíció eseményeiről, hanem plasztikus képet fest a körülötte lévő emberekről és saját testi és lelki történéseiről is.

A tragikus eseményekkel egyidőben egy amerikai forgatócsoport  mászásvezetőjeként a hegyen tartózkodott Tenzing Norgay fia, Jamling, aki Jamling Tenzing Norgay: Apám lelkét megérintve. Egy serpa zarándokútja a Mount Everest csúcsára. Budapest, Trivium, 2013. című könyvében örökítette meg élményeit. A Jon Karakauer és a Dalai Láma előszavával megjelent munkában nem a tragédia leírása áll a középpontban: Jamling első Everest-mászása az apa előtt állít emléket („Mindig is ott akartam apám mellett állni a csúcson”). S mindezzel a serpák életére és szerepére is ráirányítja a figyelmet (talán kevesen tudják, hogy a serpák egy népcsoport, a Kelet-Himalája magas felföldjein élnek Khumbu tartományban, fővárosa Namche Bazar (3470 m). A serpáknak egyrészt testfelépítésüknél fogva nagyobb a teherbírásuk és könnyebben másznak, másrészt mivel több ezer méteren élnek a tengerszint felett, gyorsabban akklimatizálódnak („nekem három tüdőm van”, mondta Tenzing Norgay) az extrém magasságokban. A könyv másik fontos üzenete, hogy Jamling célja nemcsak a csúcs elérése, a Csomolungma megmászása számára egy spirituális út (tíz év USA-ban való tartózkodása után visszatérése buddhista hitéhez), a tisztelet megadása a hegynek, s annak az átélése, mennyire jelentéktelen az ember egy hatalmas hegy árnyékában.

A fent ismertetett könyvekből végigkövethettük számos Mount Everest-expedíció történetét, s arra a kérdésre, hogy miért indulnak el, George Mallory még dacosan azt mondta, „Azért, mert ott van.”

Reinhold Messner, korunk legnagyobb hegymászója így felelt: „Én nem azért jöttem ide, hogy mindenáron megmásszam az Everestet. Azt kívántam, teljes nagyságában, nehézségében és keménységében ismerjem meg a hegyet, és elhatároztam, hogy lemondok a csúcsról, ha légzőálarc nélkül nem tudom megmászni... Ahhoz, hogy az Everest nagyságát felfogjam, hogy érzékeljem, hogy érezhessem, technikai trükkök nélkül kell megmásznom. Csak akkor tudom meg, mit érez ott az ember, milyen új dimenziók tárulnak fel előtte, és hogy más viszony alakulhat-e ki közte és a Világegyetem között.”

Karl Ove Knausgard: Halál: Harcom 1.

Karl Ove Knausgard hatkötetes regényfolyamának első kötetét Halál: Harcom 1. címmel 2016 tavaszán vehettük kézbe a Magvető Kiadó gondozásában, Petrikovics Edit fordításában. A 2009 és 2011 között megjelent, 6 kötetből álló, 3500 oldalas mű az 5 milliós lakosú Norvégiában 450.000 példányban kelt el, s eddig 22 nyelvre fordították le.

Knausgard 1968-ban született Norvégiában, jelenleg Svédországban él, a bergeni egyetemen tanult irodalmat és művészettörténetet, tanára volt Jon Fosse, az egyik legjelentősebb kortárs norvég író (Trilógia, Melankólia). A regény címe provokatív, Hitler Mein Kampfjára emlékeztet (norvégul Min Kamp). Míg a norvég kiadás csak a főcímet követte, a köteteket számokkal megjelölve, addig a német vagy az angol fordítások önálló címeket adtak a köteteknek. (Halál, Szerelem, Játék, Élet, Álmok).

A norvég Proustnak is titulált író regényfolyama az ún. autofikció műfajába sorolható, az első kötet középpontjában az író kamaszkora és apjának halála áll. A regény főszereplője Knausgard saját személyes szférájának a történéseit rekonstruálja, (olyannyira, hogy mindenkit a saját nevén szerepeltet, emiatt több magánjogi pert is kilátásba helyeztek ellene), ami spontán erővel hat az olvasóra, a szövegen belül alkalmazott önreflexív narrációval pedig olyan belső dinamikát sikerül teremtenie, hogy a személyes hatáson túl az emberi létezés metafizikai kérdései is megfogalmazódnak. Az olvasó a knausgardi örvénybe kerül, ahonnan nem is akar szabadulni. A regény szerkezetileg két részre osztható (a szerző mind a két esetben a jelen történéseiből indul el): míg az első részben a kamaszkor belső viharait írja le, a másodikban az apa halálát követő takarítási jelenetek hosszú sorának monotonitása a katarzis felszabadító erejével hat, s így válik a naplószerű önvallomás izzó irodalmi szöveggé. 

"Ha van valami, amit megtanultam az életről, az az, hogy el kell viselni, soha meg nem kérdőjelezve, a közben keletkező vágyat pedig az írásban felégetni. Hogy honnan ez az elképzelés, arról sejtelmem sincs, és amikor feketén-fehéren magam előtt látom, szinte perverznek hat: hogy kerülhet a kötelesség a boldogság elé? A boldogság kérdése elcsépelt, a következő kérdés viszont, amely az értelmét firtatja, nem az. Amikor egy gyönyörű képet látok, könnyek szöknek a szemembe, a gyermekeim láttán viszont nem. Ez nem azt jelenti, hogy ne szeretném őket, mert nagyon is, teljes szívemből, egyszerűen annyit tesz, hogy mindaz, amit jelentenek, nem tud kitölteni egy életet. Legalábbis az enyémet nem. Hamarosan negyvenéves leszek, és alig töltöttem be a negyvenet, máris ötven. És ha ötven leszek, akkor már hamarosan hatvan. Utána pedig hetven. Így lesz."

(részlet Karl Ove Knausgard: Halál: Harcom 1. (Budapest, Magvető, 2016.)  című regényéből)

Balajthy Ágnes: Korszerűtlen elmélkedések. In: Műút. 2016058

Sipos Balázs: „A férfiként létezés szégyene” In: Magyar Narancs. 2016/43. 

90 éve született Gabriel García Márquez

90 éve, 1927. március 6-án született Gabriel García Márquez, Nobel-díjas kolumbiai író. Az alkotóra Gerald Martin 2009-ben megjelent Gabriel García Márquez – Egy élet című életrajzának bemutatásával emlékezünk. 

   
A pittsburghi egyetem irodalomprofesszora 1990-től 2008-ig kísérte végig García Márquez életét, a 18 év alatt mintegy 300 interjút készített az író családtagjaival, barátaival, többek között az édesanyjával, de még Fidel Castro-t is sikerült szóra bírnia. A könyv terjedelme önmagáért beszél, pedig a közel 700 oldal csak a rövid változat, a hosszú verzió 2000 oldal 600 oldalnyi lábjegyzettel. A biográfus persze mindig nehéz helyzetben van, különösen így van ez egy hivatalos életrajzíróval, megtűrt személy az író körül, a másik gond a tények pontossága és megbízhatósága terén adódik, mennyire bízzon meg az ember egy ilyen nagy történetmondóban, aki „élete legtöbb, jól ismert történetét számos különböző változatban meséli el…” De Gerald Martin nem adta fel, megszállottságát az is mutatja, hogy szakadó esőben eltöltött egy éjszakát Aracataca főterén, csak hogy magába szívhassa a kisváros hangulatát, ahol az író született.

A három részre tagolódó könyv első fejezetében a szülőföldet állítja középpontba, bemutatva Latin-Amerika történetét, azt a különös atmoszférájú világot, ahonnan az író elindult és később Bogotában sikeres újságíró lett.

A második részben García Márquez európai utazásait, a kubai forradalommal való kapcsolatát, a sikert hozó, nagy mű megírásáig vezető útját vázolja fel. A Száz év magány megszületésének leltára: 18 hónap, 1300 oldal (490 lett a regény), 30 ezer cigaretta és 120 ezer peso tartozás. A kész művet feleségével, Mercedessel csak két részletben tudták feladni az argentin kiadónak, mert egyszerre nem tudták kifizetni a postadíjat. Feltehetnénk a kérdést, fontosak-e az ilyen jellegű információk egy mű keletkezéstörténetéhez, de egy részletes, aprólékos biográfiához hozzátartoznak ezek az adatok is. „Talán a legnagyobb reveláció a spanyol nyelvben Cervantes Don Quijoté-ja óta" - írta Pablo Neruda a 30 millió példányban kiadott, 35 nyelven olvasható regényről.

A harmadik részben Martin a befutott, ismert író, A pátriárka alkonya, az Egy előre bejelentett gyilkosság szerzőjének portréját árnyalja tovább, részletesen számol be az 1982-ben kapott Nobel-díjról. Mintha egy filmet látnánk, kockáról kockára tudósít az eseményekről, az író minden jelentős megmozdulásáról, a nyakába szakadt népszerűségről és sikerről. A Nobel-díj után 1985-ben megszületett García Márquez talán legnépszerűbb és legolvasottabb műve, a Szerelem a kolera idején, Fermina Daza és Florentino Ariza ötvenhárom év, hét hónap és tizenegy nap után beteljesedett szerelméről, amiről Thomas Pynchon így ír: „… soha nem olvastam a bámulatos utolsó fejezethez hasonlót, ami olyan, akár egy szimfónia, biztos a saját dinamikájában és tempójában, s maga is úgy mozog, akár egy folyami hajó…”

Az életrajzot jegyzetapparátus és bibliográfia egészíti ki, tanulmányozhatjuk García Márquez családfáját, és gazdag fotóanyagot találunk életének legfontosabb állomásairól.

Gerald Martin műve monumentális vállalkozás, amelyben a szakszerűség ötvöződik a közvetlen stílussal, a kritikai él a humorral, s mindeközben személyes portrét kapunk mindannyiunk szeretett Gabo-járól.

Shakespeare 400

Négyszáz éve, 1616. április 23-án halt meg William Shakespeare. Világszerte irodalmi programokkal, eseményekkel, bemutatókkal emlékeznek a drámaíróra.

A Shakespeare retold elnevezésű irodalmi projekt keretében neves kortárs szerzők írnak új regényt kedvenc Shakespeare-drámájukból. Jeanette Winterson a Téli rege  alapján írta meg The Gap of Time című könyvét, szintén olvasható már Howard Jacobson Shylock című műve, melyet A velencei kalmár nyomán íródott. Még az idén megjelenik Anne Tyler írása A makrancos hölgy alapján, jövőre Margaret Atwood A vihar-, és Jo Nesbo Macbeth-feldolgozását vehetik kezükbe az olvasók. Tracy Chevalier az Othello, Edward St. Aubyn a Lear király, Gillian Flynn a Hamlet alapján ad ki regényt a sorozat keretében. Az első két kötet magyar megjelenése ősszel várható a Kossuth Kiadó gondozásában.

2014-ben jelentette meg a Gondolat Kiadó Bényei Tamás fordításában Robert Nye A néhai Mr. Shakespeare (eredeti angol kiadás 1998.) című regényes életrajzát. A szerző Shakespeare egykori színészét, Pickleherringet, alias Robert Reynoldsot nevezi ki elbeszélőjének, aki idős korában, a nagy londoni tűzvész idején, 1666-ban emlékezik vissza WS mesterre. Shakespeare magánéletéről nagyon keveset tudunk, a fennmaradt adatok sokszor megbízhatatlanok. Ám az életrajz hiányosságait betölti az írói fantázia. Nye könyve laza időrendet követ, s az anekdotaszerű írásmód szabálytalan biográfiát eredményez: egy-egy kiragadott motívum, fejezet csomópontjaiból rajzolódik ki Shakespeare alakja, az egyetlen biztos pont a drámák szövegére való folyamatos hivatkozás, s mindeközben Pickleherring életének epizódjaiból és az alkotói folyamat kínjaiból is bőségesen részesülünk. Nye játszik az olvasóval, folyamatosan kikacsint a szövegből, s a fikció és a valóság elemeinek keveredése nyomán szórakoztató, pajzán jelenetekkel megtűzdelt olvasmány születik. "Ne várják, hogy a világgal kapcsolatban új dolgokat tudnak meg belőle. Semmilyen mondanivalója nincs az élet értelméről és céljáról. William Shakespeare története. Szemenszedett hazugság elejéről a végéig – és a szívem vérével írtam."

Shakespeare 400

The Complete Works of William Shakespeare

Shakespeare drámái a Magyar Elektronikus Könyvtárban

80 nap alatt a Föld körül. 110 éve hunyt el Jules Verne

 -Uraságod elutazik? – kérdezte.
- Igen - válaszolta Phileas Fogg.
-Utazást teszünk a Föld körül.

Utazásra hívjuk az olvasót, ehhez Jules Verne 80 nap alatt a Föld körül című regényét idézzük meg. Phileas Fogg története (eredeti címe Le tour du monde en quatre-vingt jours) 1873-ban jelent meg a Hetzel Kiadó gondozásában. Magyarul először 1875-ben adta ki a Franklin Társulat Győri Ilona fordításában. A történet mindenkinek ismerős, a regény főhőse, Phileas Fogg egy fogadás kapcsán  vág neki a Föld körbeutazásának, hogy 80 nap alatt visszaérjen kiindulásának színhelyére, Londonba, a Reform Klubba (akkoriban a közvélekedés szerint fél év kellett bolygónk megkerüléséhez). Útján inasa, Passepartout kíséri, számtalan akadály leküzdése után vonaton, gőzhajón utazva, késve érkeznek meg Londonba. Ám tudjuk, mégis megnyerik a fogadást. Míg Foggék Kelet felé tartva, 80-szor látták felkelni a napot, addig a londoniak csak 79-szer, vagyis az utazók nyertek egy napot. A megoldás a nyugat-keleti irányban való áthaladás csillagászati tudományos meglepetését tartogatja számunkra: Kelet felé haladva a napok annyiszor 4 perccel rövidülnek, ahány hosszúsági fokot hagyunk magunk mögött, s mivel a Föld felülete 360 fokra oszlik, ha ezeket megszorozzuk 4-el, 24 órát kapunk. A könyv nyomán vita támadt, olvasói levelek tömkelegét kapta az író, előtte a tengerjárók a szerint számolták a napokat, hogy kelet vagy nyugat felől fedezték-e fel az adott területet. Verne felszólalt a Földrajzi Társaságban (A meridiánok és a naptár), a Hosszúsági Körök Irodája pedig konferenciát hívott össze 1884-ben, és elhatározták, hogy bevezetik a zónaidőt, 24 délköri övezetre osztják a Földet, a kezdő a greenwichi délkör lesz.

Verne a világon még mindig a legolvasottabb, legtöbbször fordított író. Könyvei gyűjteményes kiadásának az Utazások az ismert és ismeretlen világokban (83 kötet) címet adta. Célja: a modern tudományok által felhasznált földrajzi, geológiai, fizikai, asztronómiai ismeretek összefoglalása, a világegyetem történetének feldolgozása. Az író dolgozószobájában lévő földgömb kipontozott, kijelölt, telerajzolt felszíne, az író hatalmas dokumentációja és cédulaanyaga, gazdag könyvtárának katalógusa, a kivágatok s a mintegy 20 ezernyi füzet  az író által összegyűjtött óriási tudásanyagot mutatják. Leírásai pontosan dokumentálhatók, a helyszínen ellenőrizhetők.

Az ún. rangos irodalmi körökbe nehezen került be, a termékeny alkotó (évi 2-3 könyv) műveit az utazási-, kaland- és ifjúsági regényekhez sorolták. Népszerűsége sohasem csökkent, de az igazi áttörés jóval halála után következett be. Michel Butor és Marcel Moré a modern irodalomtudomány eszközeivel közelített Verne felé, műveit egyszerűen irodalmi alkotásként olvasták, értelmezésükre modern elméleteket alkalmaztak. Szerintük az író a tudományban lel elbeszélései anyagára, követőik pedig az olvasót arra buzdították, hogy keresse az értelmezés további lehetőségit, a „különös tematikai és formai hálózatot, amely többé-kevésbé bevallottan, de mindig másképpen leplezve” jelen van Verne műveiben.

A 80 nap alatt a Föld körül elsöprő sikere sokakat utazásra ösztönzött. Egy amerikai nő, Nellie Bly 1889-ben 72 nap alatt tette meg az utat, Verne táviratban köszöntötte. 1901-ben a transzszibériai vasút átadása után egy párizsi újságíró, Gaston Stiegler 63 nap alatt ért végig, hazafelé találkozott Vernével.

1987-ben a Sunday Times megírta, hogy tévedünk, ha azt gondoljuk, hogy több mint 100 évvel Fogg után kevesebb időt venne igénybe az utazás. A menetrendi egyeztetés, az útlevelek, vízumok megszerzése, a hajójáratok hiánya miatt 22 nappal több időre lenne szüksége az utazónak. (Repülővel csupán 36 órát jelentene az út.)

Talán ezt a cikket akarta cáfolni a BBC, amikor 1988-ban felkérte a Monthy Pyton-os  Michael Palint, hogy a korabeli szabályokat betartva kísérelje meg Fogg teljesítményét, utazza körbe a Földet 80 nap alatt. A dromomániás (utazás kényszere) színész igent mondott. Azóta számtalan utazófilmet forgatott, legutóbb 2012-ben Brazíliában járt.

„Phileas Fogg útja azért nem vesztette el a mai napig sem vonzerejét, mert még mindig ez a legrövidebb idő, amely alatt meg lehet kerülni a bolygónkat úgy, hogy felfoghassunk belőle valamit. Hogy egyszerre láthassuk, érezhessük az illatát, megérinthessük a földjét”, nyilatkozta Palin.

Fogg 1872. október 2-án, Palin 1988. szeptember 25-én indul a londoni Reform Klubból. Míg Fogg a nyakában Fix felügyelővel, addig Palint a Monthy Pyton-os rajongói zaklatják folyton  az úton. Palin az Orient Expresszen utazik Velencéig, ahol hajóra száll, s a Korinthoszi-csatornán át (1893-ban Fogg útja után fejezték be) Krétát és Athént érintve Kairóig hajózik. Fogg már az olasz Brindisinél hajóra száll, s Adent érintve Bombay felé veszi az irányt. Palin a Szuezi-csatornán csak Dzsiddáig jut, mivel menetrendszerű személyszállítók már alig járnak. Diplomáciai segítséggel  autóval átviszik az Arab-félszigeten Rijádon át Dubaig. Itt nem talál mást, csak egy dhowt (tengerjáró dereglye), s Bombaybe egy héttel később ér oda, mint Fogg. Indiát mind a ketten vonattal szelik át, de míg Fogg Calcuttába tart (Allahabad előtt elfogy a sín, s itt elefántháton mennek tovább, s közben kiszabadítják Mrs. Audát), Palin célja Madrász. A következő állomás Szingapúr, mindketten hajóval érik el (Palin 10 nappal van lemaradva Fogg mögött). Itt gyors átszállás Hongkong felé, Palin egy jugoszláv teherhajóval Kantonig, majd Shanghajig vonattal megy át Dél-Kínán, Fogg egy vitorláson száll szembe a kínai tengeri tájfunokkal, de mindketten megérkeznek, s hajóra szállva haladnak tovább Yokohama felé. Nov. 14-én ér oda Fogg, aki a 44., Palin pedig az 51. napnál jár. Mindkettőjük célja a Csendes-óceán átszelése, Palin Los Angelesbe, Fogg San Franciscóba tart, és itt érintik a 180. fokot, s Foggék még nem, de Palin kapitánya már figyelembe veszi a zónaidőt, visszaállítja az órát, vagyis elvesz egy napot. Az észak-amerikai kontinenst vonattal utazzák át (ocean to ocean). Palin kitérőnek egy kis léghajós és kutyaszános kirándulást engedélyez magának (miközben Foggék az életükért harcolnak a sziú indiánokkal), s Salt Lake City, Aspen, Chicago érintésével megérkezik New Yorkba. Innen egy elegáns dán hajóval Le Havre, majd Liverpool a cél, eközben Fogg úgy jut vissza a kontinensre, hogy  hajója minden mozdítható tartozékát feltüzeli, mert elfogy a szén, de sikerül elérni Liverpoolt, ahonnan hőseink vonattal száguldanak London felé. Palin némi előnnyel, a 79. napon Fogg előtt ér célba.

Ha ma nekivágnánk az útnak, az internet segítségével terveznénk meg az útvonalat, s a hátizsákunkban lenne minimum egy okostelefon. Az alábbi két linkre kattintva megtekinthetjük Fogg és Palin útvonalát a Google Maps-on!

Phileas Fogg útvonala

Michael Palin útvonala

Fogg egy angol gentleman fegyelmezettségével csak a fogadást akarja teljesíteni, Passeportout küldi, hogy szétnézzen a városokban, Palin egy angol színész és író közvetlenségével csinálja végig az utat, könyve útleírásként is olvasható, s folyamatosan  reflektál az útközben megismert emberekre, némi öniróniával beszél magáról, s néha még egy Monthy Pyton-os figurát is bedob.

Az utazásból hatrészes ismeretterjesztő filmsorozat készült, amely 1992-ben jelent meg dvd változatban, s Palin megírta úti élményeit is, a 80 nap alatt a Föld körül című  könyvet 2005-ben vehette kezébe a magyar olvasó.

Természetesen a mozi világát is megihlette Fogg története.

Az első film 1956-ban készült, Fogg szerepében David Nivent láthattuk, ez az alkotás még többnyire követte az eredeti történetet, bár Franciaországot a regénytől eltérően a Nadar tervezte léghajóval szelik át, s olyan színészek bukkannak fel egy rövid jelenet erejéig, mint Marlene Dietrich vagy Buster Keaton.

Az 1989-es filmet Pierce Brosnan főszereplésével forgatták, Passepartout a Monthy Pyton-os Eric Idle játszotta, a forgatókönyvíró több helyen is átírja az eredeti cselekményt, beemeli a történelmi eseményeket (Párizsi Kommün), a kor technikai találmányait (Zeppelin léghajója), s a szereplők közvetlen, eredeti figurák.

A legszabadabban a Jackie Chan féle verzió (2004) bánik a regénnyel, a hongkongi karatehőst Passepartout szerepében láthatjuk, Fogg egy görkorcsolyán száguldozó, habókos felfedező, a szolga az, akit üldöznek, aki egy jáde Buddhát szerez vissza népének, s a fogadás tétje itt Fogg számára a Földrajzi Társaság elnöki széke, s egy olyan Verne korabeli találmány is megjelenik a filmben, mint a Wright fivérek repülőgépe.

Kedves Olvasók, térképet a térdre, s vágjunk neki! Olyan őrültséget természetesen senkitől sem várhatunk, mint jelen sorok írója, aki a karácsonyi szünetet a Verne-történet és feldolgozásai bűvöletében töltötte, s  még az Újévbe is - pokrócba burkolózva (igaz, influenzásan) - Michael Palin társaságában lépett át,  mert ahogy Nemes Nagy Ágnes írta, „az őskalandvágy, úgy látszik, a homo sapiens elidegeníthetetlen tulajdonsága”.

(Az írás megjelent a Népszabadság 2014. 02. 07. számában Verne, a legjobb termtud.-tanár címmel.)

Patrick Leigh Fermor: Erdők s vizek közt

„De minek utazom? Hogy világot lássak, okuljak, nyelveket tanuljak? Számomra sem volt egészen világos. Igen, efféle okokból, de főleg inkább… Eleinte nem találtam a megfelelő szót, s mikor megtaláltam, hogy: „szórakozásból”, nem hangzott valami jól, és hallatán fölszaladt a szemöldökük. (...) Szóval maga szórakozásból csavarog? – kérdezte a favágó, vállat vont és elmosolyodott…”

100 éve született Patrick Leigh Fermor angol író, utazó és katona. Nekünk, magyar olvasóknak különösen kedves ez a név, hiszen az Erdők s vizek közt című útirajza az 1934-es magyarországi és erdélyi utazásait meséli el Esztergomtól Brassóig.

Fermor 1915. február 11-én született Londonban. Nyugtalan, lázadó természete elég korán megmutatkozott, eltanácsolták az előkelő, angol iskolából, tanulmányait magánúton fejezte be. Az intézményes oktatás nemigen vonzotta, annál erősebb volt kalandvágya, s 1933-ban nem egészen 19 évesen gyalogszerrel (jármű csak végszükség esetén!) nekivágott Európának. A szülei (apja India geológiai feltérképezését vezette) heti egy font zsebpénzzel támogatták vállalkozását. 

„1933. december 9-én este hátizsákkal, egy kőrisfa bottal, némi ruhaneművel és egy naplófüzettel fölszerelkezve a londoni Towernál fölszálltam egy kis holland gőzösre.” Az útiterv: Hollandia, Németország a Rajna mentén, Ausztria, Csehszlovákia, Magyarország, Románia, Jugoszlávia, Bulgária, Törökország egészen Konstantinápolyig. A Rotterdamból induló út több mint két évig, 1935. január 1-ig tartott. Ifjúkori élményeit azonban Fermor csak több évtizeddel később vetette papírra, a rekonstrukció sikere érdekében visszatért a régi helyszínekre, s az annak idején Moldáviában eltűnt naplóját is megtalálta. 1977-ben jelent meg A Time of Gifts, az utazás Londontól Esztergomig tartó első részének története, ezt követte 1986-ban a Between the Woods and the Water címmel az út második, magyarországi és erdélyi szakaszának krónikája. Magyarul 2000-ben az Európa Kiadó adta ki Vajda Miklós fordításában, Erdők s vizek közt címmel. A szerző 2001-ben, a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendégeként dedikálta művét a magyar közönségnek. A kötetek megjelenése idején Fermor egyaránt volt a brit korona lovaggá ütött háborús hőse - gyermekkori álmát valóra váltva a második világháború kitörésekor jelentkezett az Ír Hadseregbe, legfontosabb feladata a görög ellenállás irányítása volt - és a nagy hagyományokkal rendelkező angol útirajz, a travel writing élő klasszikusa. Első könyve, a The Traveller’s Tree, amely a háború utáni Karib-tengeri utazásairól szól, 1950-ben jelent meg.

Fermor 1934 Húsvétján lépi át a magyar határt az esztergomi-párkányi hídon. A természet körforgása ad keretet útjának, megérkezésekor jönnek meg a gólyák Afrikából, s az út végén, a Balkán-hegység ormán húznak el fölötte délnek („elsötétült az ég a vonuló gólyák hatalmas csapatától"). A Duna völgyében ereszkedik le, az első jelentős megálló Budapest, ahol megismerkedik a magyar arisztokrácia tagjaival, akik szívélyesen fogadják az angol fiatalembert, „ahogyan a magyarok a vendégszeretetet gyakorolják, megszokhatatlan csoda maradt számomra”, ajánlóleveleik utazása során belépők az úri otthonokba. A nagy magyar síkságot átszelve Fermor a Wenckheimek birtokán (budapesti palotájukban 1931 óta működik könyvtárunk), O’Kígyóson is megáll, s a román határt átlépve érkezik meg Erdélybe, ahol előzetes tervével ellentétben hosszasan időzik, sőt még autóba is száll. Az ok nem más, mint hogy a 19 éves fiatalember a Csernovics család birtokán, az Arad melletti Zámon szerelembe esik a vár férjezett úrnőjével, Xéniával (a könyvben Angéla). A grófnővel (aki történetesen a könyv fordítójának, Vajda Miklósnak a nagynénje) néhány hét alatt beautózzák a környéket, megnézik Erdély jelentős városait, Gyulafehérvárt, Kolozsvárt, Marosvásárhelyt és Segesvárt.

Fermor pontos, érzékeny képet fest a harmincas évek közepének magyar világáról az arisztokratáktól a vándorcigányokig. Könyve a táj földrajzát, a természeti és társadalmi környezetet, a nyelvet, a történelmet, az életformát, az építészetet és a folklórt egyaránt bemutatja. Vajda Miklós kitűnő fordítása pedig a nyelvezetében is magával ragadó szöveget teremt. A Magyar Rádió 2006-ban rögzített 15 részes sorozatában a Helyey László előadásában megszólaló mű hangjai (nagy kár, hogy nem készült belőle hangoskönyv) még mindig ott vannak a fülünkben.

A szerző a hetvenes évek közepén visszatér utazásának kedvenc helyszíneire, annak utolsó pontjára, a Vaskapu-szorosba is, ahol 1934-ben még eljutott a törökök által lakott Ada Kaleh szigetére, amely az erőmű gátjának megépítése után vízzel elárasztva tűnt el a föld színéről. 

Ada Kaleh szigete (1909)

„Mára ezt az egész tájat víz alá temette a haladás. Egy utazó, aki az orsovai rakparton leülne régi asztalomhoz, ma csak vastag, rézkarimájú üveglapon át szemlélhetné a kilátást. Homály és iszap tárulna szeme elé a keretben, mivel ólomtalpú ruhát kellene viselnie, búvársisakból bámulna kifelé, és légzőcsövön kapná föntről a levegőt, a feje fölött harminc méterre álló csónakból. Ha sodrás iránt, lefelé indulna el, néhány mérföld után belebotlana a víz alá merült szigetbe és a megfulladt török házakba; ha viszont fölfelé vágna neki, a Széchenyi gróf útját torlaszoló hínár és törmelék közt kellene evickélnie, és a mély, sötét szakadék fölött átpisloghatna Traianus művének nyomai felé. Körülötte, alatta, fölötte, mindenütt, fekete mélység tátongana, s ahol valaha áramlatok siklottak, zuhatagok dübörögtek egyik partról a másikra, és a függőleges sziklafalak közt cikázva szállt a visszhang, ma a vízözön némasága várná. Aztán, talán, egy-egy eltévedt napsugár fényénél megpillantaná egy alámerült falu romjait, majd egy másikét, harmadikét, iszapba temetve.”

Hóvánkos - könyvek téli estékre

  Reggel hó borított mindent.

  Örülhetett volna az ember. Lehetett volna

hó kunyhót építeni, vagy hóembert, azt oda le-

hetett volna állítani őrnek a ház elé. A hó vi-

gasztaló, ez minden, ami a hó – és melegen tart,

mondják, ha beleássa magát az ember.

  De beszivárog a cipőbe, eltorlaszolja az autó-

kat, kisiklatja a vonatokat, és magányossá teszi

a félreeső falvakat.

(Peter Bichsel: Magyarázat)

A latin betűk 2014-es téli könyvajánlóját Peter Bichsel svájci szerző Enyhe szellő a tenger felől című novellagyűjteményével kezdi. A könyv a csíkszeredai Bookart Kiadó 2012-ben indult Svájci írók sorozatának legújabb kötete (ezt megelőzően Ludwig Hohl Hegymenet című kisregényét adták ki Hajdú-Farkas Zoltán fordításában). A svájci német minimalista próza élő klasszikusának gyűjteménye eredetileg 1964-ben jelent meg, a hétköznapokból kiragadott élethelyzetek lenyomata mögött emberi sorsok rajzolódnak ki, a szűkszavú, szikár szöveg magyar fordítása Szijj Ferenc munkáját dicséri.

A brit íróként jegyzett japán Ishiguro Kazuót jól ismeri magyar közönség, a Napok romjai című regényéből készült film James Ivory rendezésében, Anthony Hopkins és Emma Thompson főszereplésével a filmtörténet kimagasló alkotása. A lebegő világ művésze az író második regénye, amely Japán világháborús veresége után játszódik, főszereplője Ono, a festőművész. A naplószerű vallomás fő témája a magány, az elmúlás, bűnhődés a múltban elkövetett vétkekért. A kor leírásából, az emlékezet kockáiból összeálló képek egy művészi és emberi pálya állomásait, tünékeny világot mutatnak be. "Ma már senkit sem érdekel, mit tettek az olyanok, mint maga meg én. Ránk néznek, és két botra támaszkodó öregembert látnak. (…) Ez már csak minket érdekel. Amikor az olyanok, mint maga meg én, Ono, visszatekintenek az életükre, és látják, milyen hibákat követtek el…

Az emlékezés szigetére vezet bennünket az idei Nobel-díjas Patrick Modiano A Kis Bizsu című regénye is. A Tarandus Kiadó gondozásában, Rőhrig Eszter értő és érző fordításában megjelent kisregény főszereplője egy tizenkilenc éves lány, aki a párizsi metrón egy sárga kabátos nőt megpillantva halottnak vélt anyját véli felfedezni. A találkozás álomszerű sodródást indukál, a prousti kekszes dobozban őrzött tárgyak felidézik gyermekkorának elfojtott emlékeit. A jelenben zajló, egyes szám első személyű elbeszélés főhősének az elveszett múlt kétségbeesett felidézése identitásának keresését is jelenti egyben.

Néha a napi politika vagy közélet eseményei is felhívhatják egy műre a figyelmet. A török államfő néhány hete, élesen bírálva a feministákat, elutasította és „természetellenesnek” nevezte a nők és a férfiak teljes körű egyenjogúságát, valamint azt javasolta a nőknek, legalább három gyereket szüljenek. Nem tudni, Hatice Meryem  török írónő Csak egy hüvelyknyi férjem legyen című könyvének főszereplője hány gyereket szeretne, de férjet azt biztosan. Így hát szabadon engedi fantáziáját, s eljátszik a gondolattal, milyen élete lenne, ha egy piás, börtönőr, finom lelkű, nagyevő, költő stb. felesége volna. S persze nemcsak a férjek változnak, a különböző szerepek más-más női alakot idéznek meg, és sejtjük, hogy hősnőnk vágyakozása nem feltétlenül jelent egyet a házasság intézményével. A lendületes, laza asszociációs szövegfüzér könnyed, szórakoztató olvasmány lehet egy rövid vonatút erejéig.

Markó Luca (MOME) könyvtrailere

Két évfordulóra is figyelt az idén a világ, az egyik az első világháború kitörésének 100. évfordulója: kiállítások, konferenciák és dokumentumfilmek hívták fel a figyelmet a XX. század korszakváltó eseményére. Az Európa Kiadó Sebastian Faulks első világháború idején játszódó nagyregénye, a Madárdal eredetileg 1993-ban Angliában jelent meg. A mű a legnagyobb siker volt Remarque Nyugaton a helyzet változatlan című könyve óta, nem is értjük, miért kellett ilyen sokat várni a magyar kiadásra. A három idősíkon futó cselekmény főhőse Stephen Wraysford, akivel 1910-ben találkozunk először a dél-franciaországi Amiensben. A huszas éveiben járó angol fiatalember azonnal beleszeret szállásadójának feleségébe, Isabelle-be. 1916-ban Stephent már az angol hadsereg katonájaként a lövészárokban látjuk viszont. 60 évvel később, 1978-ban, a háború befejezésének évfordulóján Londonban Elizabeth Benton, Wraysford unokája megtalálja nagyapja titkosírással írt naplóját, s elindul, hogy felkutassa nagyapja emlékeit. Faulks könyvének sikerét a történelmi események naturalista, felkavaró leírásán túl a háború sorsfordító hatásainak feltárása adja. „Tűrésre, kitartásra teremtek; passzív lényekként alkalmazkodtak a szorongató körülmények poklához. De Stephen tudta, hogy szívükbe rejtették a borzalmat, amit láttak, és joviális büszkeségük a rugalmasságukra nem volt meggyőző. Gunyorosan hencegtek azzal, amit láttak és műveltek, de rongyokba bugyolált, szomorú arcukon ott volt e kéretlen tudás terhe.”

Április 23-án ünnepeltük Shakespeare születésének 450. évfordulóját, ebből az alkalomból jelentette meg a Gondolat Kiadó Bényei Tamás fordításában Robert Nye A néhai Mr. Shakespeare (eredeti angol kiadás 1998.) című regényes életrajzát. A szerző Shakespeare egykori színészét, Pickleherringet, alias Robert Reynoldsot nevezi ki elbeszélőjének, aki idős korában, a nagy londoni tűzvész idején, 1666-ban emlékezik vissza WS mesterre. Shakespeare magánéletéről nagyon keveset tudunk, a fennmaradt adatok sokszor megbízhatatlanok. Ám az életrajz hiányosságait betölti az írói fantázia. Nye könyve laza időrendet követ, s az anekdotaszerű írásmód szabálytalan biográfiát eredményez: egy-egy kiragadott motívum, fejezet csomópontjaiból rajzolódik ki Shakespeare alakja, az egyetlen biztos pont a drámák szövegére való folyamatos hivatkozás, s mindeközben Pickleherring életének epizódjaiból és az alkotói folyamat kínjaiból is bőségesen részesülünk. Nye játszik az olvasóval, folyamatosan kikacsint a szövegből, s a fikció és a valóság elemeinek keveredése nyomán szórakoztató, pajzán jelenetekkel megtűzdelt olvasmány születik. "Ne várják, hogy a világgal kapcsolatban új dolgokat tudnak meg belőle. Semmilyen mondanivalója nincs az élet értelméről és céljáról. William Shakespeare története. Szemenszedett hazugság elejéről a végéig – és a szívem vérével írtam."

Bereményi Géza-Cseh Tamás: Dal a ravaszdi Shakespeare William-ról

Dimitri Verhulst belga (flamand) írót nem kell bemutatni az olvasóknak. Magyarországon 2007-ben a Problemszki Szállodával debütált, a könyv egy belgiumi menekülttábor lakóinak mindennapjait mutatja be. Semmivégre című önéletrajzi regényében (2010) a 80-as évek flamand falujában találjuk magunkat, a főszereplő családjának életét az alkohol határozza meg. A verhulsti sajátos humor jegyében igazi irodalmi szociográfiát kapunk, filmadaptácóját Szarul állnak a dolgok címmel láthattuk a mozikban. A 2012-ben megjelent Elcseszett napok egy elcseszett bolygón egy marslakó szemszögéből láttatja az emberiség történelmét.

Legújabb könyve, a Krisztus bevonulása Brüsszelbe alapszituációja az a világhálón megjelenő hír, miszerint a Megváltó Brüsszelbe készül. Az Apokalipszis előtt álló város lakóinak szatirikus ábrázolása (nem tudjuk, Ensor azonos című festménye hatott-e a szerzőre), a főhős folyamatos önreflexiója a groteszk termékeny forrása, s a 14 stációba foglalt történések közepette könnyedén és lendületesen vázolja fel Belgium (Európa fővárosa!) életét a menekültektől a politikusokig, a vallonoktól a flamandokig, ám az ironikus hangvétel mélyén ott van a mindennapokat átitató önvád. „Mi lettünk az a híres-nevezetes elveszett generáció, a magát kispolgári kényelmekbe ásó, önző és fásult nemzedék. Megsavanyodott sorainkban a különböző politikai pártok mohón toborozták a listavezetőket, a jövő már senkit sem érdekelt.”

 Európában vagyunk a fiatal, cseh szerző, David Zábransky regényében is. A Mindig más strandra vágyik két főszereplője, Polina, az ukrán lány, és Sam, az angol fiú. Mindenki máshová vágyik. Sam Ukrajnában érzi jól magát, míg Polina a Nyugat után sóvárog. „A ház az angol nyelvben valami más volt, mint a ház az ukrán nyelvben, a vacsora az angolban valami más volt, mint vacsora az ukránban, s végül az angol szerelem is összehasonlíthatatlan volt az ukrán szerelemmel. Sam minden egyes szóval hidat fektetett le Polina elé, amelyen át egyenesen a mesebeli kastélyhoz lehetett eljutni.” A polgári társadalmak Kelet-Európában egy romantikus szabadságeszményt, míg az onnan érkezők a Nyugat jóléti hálójának biztonságérzetéből eredő boldogságot keresik. Az író a kérdés eldönthetetlensége mellett érvel, nézőpontja a közép-európai gondolkodás sajátosságából ered, komikus helyzetek, filozófiai eszmefuttatások váltják egymást, s G. Kovács László pontos, letisztult szöveget teremtő fordítása jelentősen hozzájárul a regény értelmezéséhez.

Könyvajánlóinkban fontosnak tartjuk, hogy a gyermek- és ifjúsági irodalom köréből is szemezgessünk, mert továbbra is azt gondoljuk, hogy a jó gyermekirodalomban nincsenek korhatárok. A 2014-es termésből Timothée de Fombelle Ábrándok könyvtára című kisregényén akadt meg a szemünk. Fombelle nagyobb lélegzetű műveit (Ágrólszakadt Tóbiás, 2008-2009., Vango, 2011-2012.) már megismerhettük a Móra Kiadó jóvoltából, Pacskovszky Zsolt fordításában. Az Ábrándok könyvtára főhőse Viktória, a francia iskoláslány, aki „kalandos életre vágyott, őrült életre, nem a szürke hétköznapokra.” A mindennapi életből a könyvek világába menekül, mesék, regények, kalandos történetek szereplői népesítik be fantáziabirodalmát, s az elképzelt és a valóságos szétválaszthatatlanná válik. Viktória legjobban a könyvtárban szeret tartózkodni, ahol a vörös hajú, kiskosztümös, rúzsfoltos szemüvegét a nyakában hordó Fáskerti néni kalauzolja a könyvek világában. Barátjával, Zsozsóval különös kalandokba keveredik, melyben az édesapja is jelentős szerepet játszik, a két barát fontos titkok és rejtélyek nyomába ered, és a végső katarzis feloldozása a felnőtt világ hazugságaitól és képmutatásaitól való szabadulást is meghozza számukra.

A latin betűk többször közölt már beszámolót az észak-európai irodalom terméséről, a skandináv-függő könyvtáros most sem tagadta meg önmagát, egészen a 90-ik szélességi fokig elmerészkedett!

Gunnar D Hansson svéd költő, műfordító, a göteborgi egyetem irodalomprofesszora, Esterházy, Ady, József Attila műveinek svéd tolmácsolója 2009. július 31. és szeptember 10. között rész vett egy hathetes északi-sarki expedíción. Az Odin nevű jégtörő hajó kutatói a Jeges-tengerben található 1800 km-es Lomonoszov-hátságon végeztek geológiai méréseket. Hansson „hajónaplója”, A Lomonoszov-hátság különös vegyülete az irodalom és a tudomány találkozásának. A végtelen jég birodalmában olyan vers- és prózaszövetek teremtődtek, mint lundanapló, mail üzenetek, levéltöredékek, sarki idillek és hátság-dekonstrukciók. „Ki gondolta volna, hogy a tenger mélye is az irodalom fennhatósága alá tartozik, vagyis emberi terület? A vers, a próza, a napló, az esszé, a tudományosság keveréséből (és persze kavarásából), a konkrét és az általános, a tárgyiasság és fogalmiság közt inogva vagy inkább indázva páratlan költőiség áll össze, a könyv szavával élve: jegesmedve-biztos szonettek" – írja Esterházy Péter bevezetőjében. S ha a kötet első olvasatra nem tűnik is könnyű olvasmánynak, a legszebb metaforája a stötting (svéd közép-bohuslandi tájszólás), az apály és dagály közötti időszak, amikor a tenger 20-50 percig nyugalomban van.

A skandináv krimik mélyén mindig ott munkál egy alapvető feszültség: az eredendően zárt, zárkózott északi világ mára nyitottabbá és sebezhetőbbé vált. Ezért is születnek a legjobb művek a pszichothriller műfajában, gyakori témáik a múlt előítéletei, a nők helyzete, a bevándorlás hatásai, a társadalmi méretű függőségek. Leena Lehtolainen finn szerző Egyszer úgyis meg kell halni című könyvének középpontjában a nők elleni erőszak problematikája áll. Főszereplője egy nőknek menedéket nyújtó szálló (Oltalmaz-lak) szociális gondozónője. Säde-t nagyon felkavarják a férjük által bántalmazott nők esetei. A gyilkosságok célpontjai a családjukat bántalmazó férfiak, s ebből már sejthetjük, hogy az elkövető tetteinek mozgatója az egyéni igazságszolgáltatás. Lehtolainen (előző könyve magyarul: Az első gyilkosságom, 2012) kétszer nyerte el a legjobb finn kriminek járó díjat, regényét talán a skandináv krimi gender szekciójába sorolnánk, az erőteljes szociológiai körkép, a főszereplő rokonszenvet ébresztő személyisége s a lendületes cselekményvezetés egy  téli éjszaka letehetetlen olvasmánya.

Ha ebből a tucatnyi könyvből szavazni kellene a kedvencre, a blogger Kim Leine A Végtelen-fjord prófétái mellett tenné le a voksot. Nem azért, mert az író norvég születésű lévén ma Koppenhágában él, és Karen Blixent követve Afrikába akart utazni, helyette Grönlandon kötött ki, ahol 12 évig dolgozott ápolóként, s a morfiummal is szoros kapcsolatba került, nem ezért, hanem a történetközpontúság miatt. A mű főhőse, Morten Falck lelkész hosszú éveket tölt a XVIII. század végi Grönlandon. Missziós tevékenységének legfontosabb feladata a helyi lakosság, a „vadak” keresztény hitre térítése a dán korona nevében. A lineáris cselekményvezetés felbontásával (különösen megkapóak a Tízparancsolat egyes tételeire felfűzött tantörténetek fejezetei) a fikció mögött a hiteles, korabeli feljegyzésekre, dokumentumokra épülő ismeretanyag sodró erejű történetbe kerül. A folyamatosan pulzáló, szuggesztív szöveg középpontjában mégis Falck lelki és szellemi haláltusájának ütközési pontjai állnak, miközben az életét végig követő rousseaui mondat „az ember szabadnak született, és mindenütt bilincsbe verik” isteni kísértésként hangzik vissza. „De egyáltalán nem biztos benne, hogy ő a megfelelő ember az itteni teendők elvégzésére. Hiszen még csak nem is rendes hívő, az üdvösség és a Krisztus szenvedései által megszerzett szabadság a legjobb esetben sem több, mint metafora a számára, a legrosszabban pedig üres frázis. Nem ad neki erőt az imádság, csupán haszontalan mondókának tartja, melynek tartalmában egyáltalán nem hisz. Kénytelen lesz megfontolt racionalizmusára támaszkodni, gondolja, ki fogja söpörni a sötétséget a telepről, a pogányok meg az ostoba telepesek fejéből, tanítani fogja őket, az ő telepén az értelem meg a felvilágosultság lámpája fog világítani.”

Kim Leine

Bichsel, Peter: Enyhe szellő a tenger felől: 21 novella (ford. Szijj Ferenc)

Csíkszereda, Bookart, 2013.

Faulks, Sebastian: Madárdal (ford. Gy. Horváth László)
Budapest, Európa, 2014.

Fombelle, Timothée de: Ábrándok könyvtára (ford. Pacskovszky Zsolt)

Budapest, Móra, 2014. 

Ishiguro, Kazuo: A lebegő világ művésze (ford. Todero Anna)

Budapest, Cartaphilus, 2013.

Hansson, Gunnar D. A Lomonoszov-hátság (ford. Bogdán Ágnes, Kertész Judit)

Budapest, Polar, 2014.

Lehtolainen, Leena: Egyszer úgyis meg kell halni (ford. G. Bogár Edit)

Budapest, Animus, 2014.

Leine, Kim: A Végtelen-fjord prófétái (ford. Soós Anita)

Budapest, Scolar, 2014.

Meryem, Hatice: Csak egy hüvelyknyi férjem legyen… (ford. Tasnádi Edit)

Budapest, Európa, 2014.

Modiano, Patrick: A Kis Bizsu (ford. Rőhrig Eszter)

Győr, Tarandus, 2014.

Nye, Robert: A néhai Mr. Shakespeare (ford. Bényei Tamás) 

Budapest, Gondolat, 2014. 

Verhulst, Dimitri: Krisztus bevonulása Brüsszelbe (ford. Rozgonyi Piroska)

Budapest, Európa, 2014.

Zábranský, David: Mindig más strandra vágyik. Észrevételek a tengerről, a nevetésről és a korszellemről. (ford. G. Kovács László)

Budapest, L’Harmattan, 2013.