"Bejártam, mondhatnám az egész világot, a Sarkvidékektől az Egyenlítő környékének félelmetes őserdein keresztül Kína, Japán, majd Amerika tájképi nagyszerűségei közé. Lenyűgöző nagyságú a norvég fjord, hangos kacagáshoz hasonlítanám a Garda-tó tájképi pompáit, jártam az Alpok gleccserein, meg a Spitzbergák tundráin, láttam a sivatagot, meg az indiai barlangtemplomokat, ott voltam a mongol pusztákon meg a mandzsu őserdőkben, de akárhol másztam fel valami hegytetőre, sehol sem voltam megelégedve a kilátással, mert nem volt benne a Balaton." (Cholnoky Jenő)
2016. október 21-én átadták a Déry Tibor-díjakat. Az idén Selyem Zsuzsa szépírói és tudományos művei, valamint Takáts József A megfelelő ötvözet című eszmetörténeti munkája és Zoltán Gábor Orgiacímű regénye érdemelte ki az elismerést.
A Déry Tibor-díj az első olyan irodalmi elismerés, amelyet magánvagyonból alapítottak, és 1984 óta évenként ítélik oda a magyar irodalom kiemelkedő alkotóinak. A Déry Tibor Alapítvány az író özvegyének végakaratából jött létre, aki vagyonát a magyar államra hagyta azzal a feltétellel, hogy annak értékesítése után a befolyt összeg kamataiból kimagasló irodalmi tevékenységű művészeket díjazzanak.
"A dalok arról szóltak, amit éreztem és láttam. Soha nem folyt bele például az, amit ütemesen kiokádtam, a hányás nem romantikus. Azt gondoltam, hogy a daloknak romantikusnak kell lenniük. És nem akartam semmi olyat se énekelni, ami túl általános. Az általános dolgokból hiányzik az időérzet. (…) Túlzás nélkül állíthatom, hogy a régebbi dalaim nem szóltak semmiről. Az újabbak ugyanerről a semmiről szólnak, csak valami nagyobb dolognak a részeként tekintve, amit hívhatunk esetleg úgy, hogy sehol. De ez mind nagyon erőltetett. Mindenesetre én tudom, hogy kábé miről szólnak a dalaim. Kábé? Hát valamelyik kábé négy perc; valamelyik öt, de, ha hiszi, ha nem, van kábé tizenegy perces is.”(Bob Dylan interjú, részlet)
Bob Dylan: Knockin' on Heaven's Door (Unplugged)
Az irodalmi Nobel-díjat 2016-ban Bob Dylan kapta az amerikai dalköltészet megújításáért.
Sara Danius, a Nobel-díj bizottságának titkára indoklásában Dylan munkásságát Szapphóhoz és Homéroszhoz hasonlította, akiknek műveik szintén zenei kísérettel együtt születtek, ám költeményeiket ma is olvassuk.
Bob Dylan, azaz „Robert Allen Zimmermann 1941-ben az USA-ban, a Minnesota állambeli Duluth-ban született, gyermekéveit Hibbing városában töltötte. Már gyermekkorában verseket írt. Tizenévesen döntött úgy, hogy zongorázni és gitározni tanul. 1959-től a Minnesotai Egyetemen tanult, ahol helyi klubokban és kávéházakban kezdett zenélni. Amikor először New Yorkba érkezett, az énekhangját így jellemezte valaki: „egy kutyára hasonlít, amelyiknek beakadt a lába egy szögesdrótba.” Az első jelentős albuma a Blonde On Blonde(1966) címet kapta.
Barna Imre Bob Dylanről szóló regényes életrajza 1986-ban jelent meg. A könyvben nemcsak azt kísérhetjük végig, hogyan lett sztár a vidéki gitározó srácból, hanem azt is, hogyan teremtette műfajjá a rockköltészetet, aminek első állomása a Blowin’in The Wind című dal volt. 1962-ben Pete Seeger kezdeményezésével folklap indult Broadside címmel, áprilisban új Bob Dylan-vers jelent meg, benne Blowin’in The Wind címmel. A dal egy csapásra a legnagyobb folkénekesek, pl. Woody Guthrie örökösévé avatták a 21 éves Dylant. "Az egyszerű folkzenei akkordmeneteket újfajta képekkel és világlátással töltöttem fel, a szófűzéseket, metaforákat új szerkezetekkel kombináltam, amitől valami olyasmi keletkezett, amilyet addig nem lehetett hallani" nyilatkozta az énekes.
2009-ben a Cartaphilus kiadó gondozásában jelent meg Bob Dylan interjúkötete. A kötet szerkesztője, Jonathan Cott, a Rolling Stone magazin munkatársa harmincegyet választott ki abból a több mint kétszáz, újságokban, magazinokban, könyvekben megjelent, rádióban és televízióban sugárzott interjúból, amit Bob Dylan az 1962 és 2004 között adott. Az egyik legérdekesebb az a Sam Sheppard interjú, amiből a drámaíró később kétszemélyes darabot írt.
2004-ben adták ki Bob Dylan önéletrajzi trilógiájának első kötetét, Krónikák címmel. Klasszikus értelemben nem mondható önéletrajznak a könyv, inkább emlékfüzérnek, az első két fejezet az indulást idézi meg, a harmadik a hatvanas évekbeli visszavonulást, a negyedik a nyolcvanas évek végének alkotói megújulását, míg az utolsóban visszakanyarodik a kezdeti évekhez.
Dalszövegei magyarul Mit fúj a szél címmel láttak napvilágot 1989-ben, a kötetet szerkesztette, a szövegeket válogatta és fordította Barna Imre. A könyv utószavában Barna Imre felteszi a kérdést: „Szövegek? Versek? Magyar nyelvű Dylan-fordításaim tulajdonképpen jelzőkövek egy kerülőút szegélyén. És azt szeretném én így, ezen a kerülőúton, ezzel a műfordítósdival bebizonyítani (vagy legalábbis bizonygatni), hogy ez a költészet mégsem szemléltető anyag, hanem költészet.”
A kötet első lektora, Orbán Ottó így vélekedett Dylan szövegeiről: „Bob Dylan dalszerző. Annak költő. De annak az. Ez nem szofisztika, hanem tényközlés. Bob Dylan, mint századunk költője, harmatos ökörség. Kesernyés humora, éles nyelve, csontig ható önsajnálata híven jelzi nemzedéke útját, a romantikus árvaságot, a lődörgést valamiféle »megvilágosodás« felé. (Ez, akárhogy is, a megtámadott személyiség egyik lehetséges védekezése századunk második felében, és mint ilyen, sanzonanyaggal, tehát ősközhelyekkel operálva is: költészet. (…) Ennek a nyelvnek magyarul nincs megfelelője. Dylant tehát csak „leműfordítani” lehetne, annak meg sok értelmét nem látom.”
Jelen sorok írója hosszú évek óta, még a gimnáziumi időkből őriz egy füzetet. Angol dalok szövegét tartalmazza Donovantól a Pink Floydig. Az angol órák mindig velük kezdődtek, néha még a gitár is előkerült. A füzetborítón ez áll: Dalok, versek, az első oldalra a Blowin’in The Wind szövege került.
2016. október 23-án emlékezünk az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára. A latin betűk ebből az alkalomból Ágh István, Kossuth-díjas író, költőHulló levelek vérecímű írásából közöl részletet.
Ágh István 1956. október 25-én, 18 évesen, magyar- könyvtár szakos egyetemistaként, a Kossuth téri vérengzésben megsebesült. "Őszöm tárgyi bizonyítékát - írta 1989-ben - bal combomban rejtegetem, magnyitogorszki repesz."
A Kossuth téri sortűz
(1956. október 25.)
"Félrenéztem, és fölrobbant a Kossuth tér. Arra a
másodpercre nem emlékezhetem, mint ahogy a tudósok nem tudnak számot vetni
azzal a végtelenül pici idővel, mikor a világegyetem a semmiből keletkezett. Távolabb
álltam a Földművelésügyi Minisztériumtól, hogy visszaszaladjak az árkádok alá,
hiszen onnan zuhogott a gépfegyversorozat, a tetőről. Csak nehézfegyverek
össztüze tehette, ami történt, nem negyvennyolcas mintájú kispuska vagy
davajgitár. Búvóhelynek képzeltem a Rákóczi szobrot, elűztek onnan a hullák,
tovább a fölbukó embereken át a kiömlő has disznóölési bél-látomásán, le a
rakpartra, de szemben puskás fejek. Az ösztön ellenőrizhetetlen és
elképzelhetetlen irányítása szerint hasra feküdtem
a 2-es villamos megállója mögé az épülő-építetlen metró sánca oldalába, éppen a
mellé az évfolyamtársam mellé, akivel reggel elindultam, és elveszítettük
egymást. Nem mentett az a hely, ha a Nádor utcából előállt tank szétlőhetett
bennünket jobbról. A tér közepébe tüzelt, s én megint halhatatlanságom
képzeltségével lestem, ahogy rángatózik az ágyú a lövés terheitől, alatta a
gépfegyvere tüzes, jégverésfehér villogása. Néztem a megvalósult háborús
filmet, de aztán felém fordult a valóságos vasfedő, mintha egyik dolgát
elvégezte volna, következhet a másik. Barátom elfordította fejemet a földnek –
és ágyúgolyó robbant föl előttünk, eltemetődtünk fekete görönggyel,
maszadékkal. Nem halhatok meg! Rámgördült szomszédom kalapja, teste megzökkent,
alábújtam, takaróztam vele, mintha lehetne fedezék. Bal combomban villamosütés
fekete zsibbadása – lenyúlok, csurom vér a kezem; ott fekszem elrendelés
szerint pontosan kimérve Isten centijével; ha valamivel jobbra, én vagyok az a
halott, ha balra, belőlem csinál húsrózsát a robbanógolyó, barátom karja lett
húsrózsa amúgy, ha lejjebb hasalok, megöl a szilánk. És mászott rajtunk a
félholtak őrülete, mögénk mászott a tank, taposott. „Jaj, hol vagy kisfiam,
Danikám?!” „Ne rajtam kússzon, hallja e?!”
Aztán bekövetkezett az idők végezetének csöndje.
Barátommal, két kezetlen-lábatlan Egyember, beestünk az Építésügyi Minisztérium
kapuján, lelőhetően addig is. Mintha láb nélkül léptem volna végig a métereket,
összeestem a küszöbön valami nővéri karban, mígnem a pincében ötven sebesült
adta kézről kézre a konyakos üveget. Élünk! Élőnek
vettem észre magam. Uram, megáldoztam kegyelmed töményszeszéből, röpültem,
Uram!
Teherautókkal szállítottak, fekve a platón, engem a
Tétényi útra. Hordágyról néztem végig a téren, akkor is megőszülhettem volna,
mi történt, ahol feküdtem? Mint a körvadászat után! Valóságos a mondás: fűbe
harapott. Haldoklók ették a földet, kapaszkodtak a gyep gyökérzetébe. Nekem meg
az a szürke fölül-ég, az autózökögés szájszorító végtelensége a túlélésben.
Tovább vérzek a kötözés után, mert a kórházban sem vették észre a másik sebet:
elől szilánk, máig is benti, hátul kivájt húsom luka, leszakadt izom, de
érintetlen csont és ideg. Véres ujjlenyomattal hitelesítettem azonosságomat a
bordó fedelű igazolvány belsejében, fényképem alatt."
