1956 emlékezete

2016. október 23-án emlékezünk az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára. A latin betűk ebből az alkalomból Ágh István, Kossuth-díjas író, költő Hulló levelek vére című írásából közöl részletet. 

Ágh István 1956. október 25-én, 18 évesen, magyar- könyvtár szakos egyetemistaként, a Kossuth téri vérengzésben megsebesült. "Őszöm tárgyi bizonyítékát - írta 1989-ben - bal combomban rejtegetem, magnyitogorszki repesz."

A Kossuth téri sortűz

(1956. október 25.)

"Félrenéztem, és fölrobbant a Kossuth tér. Arra a másodpercre nem emlékezhetem, mint ahogy a tudósok nem tudnak számot vetni azzal a végtelenül pici idővel, mikor a világegyetem a semmiből keletkezett. Távolabb álltam a Földművelésügyi Minisztériumtól, hogy visszaszaladjak az árkádok alá, hiszen onnan zuhogott a gépfegyversorozat, a tetőről. Csak nehézfegyverek össztüze tehette, ami történt, nem negyvennyolcas mintájú kispuska vagy davajgitár. Búvóhelynek képzeltem a Rákóczi szobrot, elűztek onnan a hullák, tovább a fölbukó embereken át a kiömlő has disznóölési bél-látomásán, le a rakpartra, de szemben puskás fejek. Az ösztön ellenőrizhetetlen és elképzelhetetlen irányítása szerint hasra feküdtem a 2-es villamos megállója mögé az épülő-építetlen metró sánca oldalába, éppen a mellé az évfolyamtársam mellé, akivel reggel elindultam, és elveszítettük egymást. Nem mentett az a hely, ha a Nádor utcából előállt tank szétlőhetett bennünket jobbról. A tér közepébe tüzelt, s én megint halhatatlanságom képzeltségével lestem, ahogy rángatózik az ágyú a lövés terheitől, alatta a gépfegyvere tüzes, jégverésfehér villogása. Néztem a megvalósult háborús filmet, de aztán felém fordult a valóságos vasfedő, mintha egyik dolgát elvégezte volna, következhet a másik. Barátom elfordította fejemet a földnek – és ágyúgolyó robbant föl előttünk, eltemetődtünk fekete görönggyel, maszadékkal. Nem halhatok meg! Rámgördült szomszédom kalapja, teste megzökkent, alábújtam, takaróztam vele, mintha lehetne fedezék. Bal combomban villamosütés fekete zsibbadása – lenyúlok, csurom vér a kezem; ott fekszem elrendelés szerint pontosan kimérve Isten centijével; ha valamivel jobbra, én vagyok az a halott, ha balra, belőlem csinál húsrózsát a robbanógolyó, barátom karja lett húsrózsa amúgy, ha lejjebb hasalok, megöl a szilánk. És mászott rajtunk a félholtak őrülete, mögénk mászott a tank, taposott. „Jaj, hol vagy kisfiam, Danikám?!” „Ne rajtam kússzon, hallja e?!”

Aztán bekövetkezett az idők végezetének csöndje. Barátommal, két kezetlen-lábatlan Egyember, beestünk az Építésügyi Minisztérium kapuján, lelőhetően addig is. Mintha láb nélkül léptem volna végig a métereket, összeestem a küszöbön valami nővéri karban, mígnem a pincében ötven sebesült adta kézről kézre a konyakos üveget. Élünk! Élőnek vettem észre magam. Uram, megáldoztam kegyelmed töményszeszéből, röpültem, Uram!

Teherautókkal szállítottak, fekve a platón, engem a Tétényi útra. Hordágyról néztem végig a téren, akkor is megőszülhettem volna, mi történt, ahol feküdtem? Mint a körvadászat után! Valóságos a mondás: fűbe harapott. Haldoklók ették a földet, kapaszkodtak a gyep gyökérzetébe. Nekem meg az a szürke fölül-ég, az autózökögés szájszorító végtelensége a túlélésben. Tovább vérzek a kötözés után, mert a kórházban sem vették észre a másik sebet: elől szilánk, máig is benti, hátul kivájt húsom luka, leszakadt izom, de érintetlen csont és ideg. Véres ujjlenyomattal hitelesítettem azonosságomat a bordó fedelű igazolvány belsejében, fényképem alatt."

Ágh István: Hulló levelek vére. (részlet) 

A szöveg teljes terjedelmében a Digitális Irodalmi Akadémián olvasható.