A könyvtárak bezártak, az olvasótermek elcsendesedtek.
A latin betűk új sorozatában, a digitális olvasmányokban olyan
szépirodalmi művekre hívom fel a figyelmet, amelyek szabadon hozzáférhetőek az
interneten. Tudom, hogy szépirodalmat nem igazán jó online olvasni, hiányzik a
könyv fizikai teste, színe, illata, tapintása, de azt gondolom, hogy ezekben a
zord időkben sokat jelenthet a digitális szöveg is. Ezúttal Salinger regényeire szeretném ráirányítani a figyelmet. A művek a Terebess Ázsia E-Tár-ban érhetőek el.
"Engem akkor vág fejbe egy könyv, ha a végére érve azt szeretnéd, bárcsak halál jó haverod volna az írója, akire rá is telefonálhatsz, amikor csak akarod.”
(Salinger: Rozsban a fogó)
Jerome David Salinger 1919. január 1-én született New York-ban lengyel zsidó apa és ír katolikus anya gyermekeként. Apja húsimporttal foglalkozott. Az ifjú Salinger Manhattan több állami iskolájába is járt, végül a McBurney magániskolában érettségizett. Ezután felvételt nyert a waynei (Pennsylvania) Valley Forge katonai akadémiára. Itt kezdett el novellákat írni. Később több egyetemre is beiratkozott (New York, Collegeville), de csak néhány szemesztert végzett. 1939-ben a Columbia Egyetemen felvették Whit Burnett novellaíró osztályába, és a második szemeszter végére befejezte három korábban elkezdett novelláját. Ezek közül az egyiket leközölték, így lett a A fiatalok (The Young Folks) Salinger első nyomtatásban megjelent novellája.
A novellák magyarul Bart István fordításában
Három korai történet címmel jelentek meg 2015-ben a Helikon Zsebkönyvek sorozatban. Salinger 1974-ben így beszélt korai novelláiról a New York Times-nak:
„Ezeket már nagyon régen írtam, és sosem szándékoztam kiadni őket. Azt akartam, hogy ezek a történetek természetes módon múljanak ki. Nem takargatni akarom ezeket a kezdeti szárnypróbálgatásokat, csak egyszerűen nem érdemesek kiadásra.”
Salinger 1941-ben ismerkedett meg a Nobel-díjas amerikai drámaíró, Eugene O'Neill akkor 16 éves lányával, Oonával. A háború azonban közbeszólt, az írót 1942-ben behívták a hadseregbe, míg Európában harcolt, leveleztek, ám a fronton kellett megtudnia, hogy a lány Hollywoodban megismerkedett az 53 éves Charlie Chaplinnel, akihez 18 éves korában feleségül is ment (később nyolc gyermekének anyja lett). Kapcsolatukról írt regényt Frédéric Beigbeder Oona és Salinger Egy nagy szerelem Pearl Harbor előtt címmel. A műben tények és legendák, valóságos és elképzelt események (fiktív levélváltások) keverednek.
Salinger a 4. hadosztály tagjaként vett részt a normandiai partraszállásban, a koncentrációs táborok felszabadításában. A háború borzalmai, különösen a kauferingi láger felszabadítása annyira megviselték, hogy az európai hadműveletek befejezése után idegösszeomlást (poszttraumás stressz) kapott és kórházba került. Ekkor ismerkedett meg Sylvia Welterrel, akit 1946-ban vett feleségül, majd magával vitt Amerikába is, de miután fény derült az asszony náci múltjára, elváltak, Welter pedig visszaköltözött Németországba.
„Ez a fiú a könyvben direkt hülye?”
Ám az írást a háború alatt sem hagyta abba.
A Rozsban a fogó első hat fejezete (1941-ben kezdte el írni) ott volt vele Európában, néhány részletét a „katonatárs” Hemingwaynek is megmutatta, aki a folytatásra biztatta.
1946. december 22-én a New Yorker-ben megjelent részben önéletrajzi elemeket is tartalmazó elbeszélésének (Slight Rebellion off Madison (Lázongás a Maddison mellékén) Holden Caulfield volt a főszereplője. S ekkor már kész volt egy 90 oldalas kisregény!
Salinger lázasan dolgozott tovább: kibérelt Westportban egy kis házat, majd egy manhattani hotelszobába zárkózott be és 1950 őszére befejezte a regényt, aminek végül a The Catcher in the Rye címet adta. A New Yorker azonban elutasította az írás közlését, „túl kimódolt, mániákus ez a sztori” – írták.
A könyvet a Harcourt kiadó is visszadobta (később Kerouac Útonját szintén), végül a Little, Brown jelentette meg 1951-ben, 3 dolláros áron, védőborítóval, Salinger fülszövegével és rövid életrajzával. A kritikai visszhang elég vegyes volt az elején: a Book Review szerint „a mű hosszú, szinte monoton, egy csomó mindent elhagyhatott volna a szerző ezekről a hülyegyerekekről meg az ellenszenves iskolájukról” szóló regényből." Két Nobel-díjas viszont másként vélekedett. William Faulkner: „a legjobb regény az utánam következő írógeneráció terméséből”; Samuel Beckett: „Nekem rendkívül tetszett, sokkal jobban, mint hosszú ideje bármi.” A könyv akkora siker lett, hogy két hónap alatt nyolcszor kellett újranyomni, és 30 hétig szerepelt a New York Times sikerlistáján, 1981-re 27 országban jelent meg, napjainkig 65 millió példányt adtak el belőle, és évente még mindig 250 ezer darab fogy el világszerte.
Mi a titka Salinger regényének? Holden Caulfield, a 16 éves amerikai gimnazista „a nyughatatlanság, az elégedetlenség, a lázadás, a status quóval való szembehelyezkedés ikonja”, a hippinemzedék ihletője (Kerouac és társai csak ezután jönnek!). Salinger regényével a mélyreható társadalomkritikán túl egy életérzést fogalmaz meg, megtalálva hozzá egy hiteles hangot, a mindenkori tinédzser hangját.
A kultuszkönyvekké vált műveknek azonban nem várt hatásai lehetnek
1980-ban John Lennon gyilkosa, Mark David Chapman ezzel a kötettel takarta el a pisztolyát, amikor lelőtte az egykori Beatle-t, majd olvasni kezdte a regényt, és úgy várta be a gyilkosság helyszínén a rendőröket. Egy agyonolvasott Rozsban a fogót találtak a rend őrei a Ronald Reagan elnök elleni merényletet megkísérlő John Hinckley táskájában is. A 21 éves színésznőt, Rebecca Schaeffert 1989-ben szállodai szobája előtt lőtte le egy elmebeteg, az ő eldobott véres inge mellett szintén a Rozsban a fogó hevert. Salingert megviselték ezek az esetek, erősítve ezzel azt a hitét, hogy a világtól el kell vonulnia.
A South Park
A könyvet megjelenésekor szabadszájúsága miatt több országban és amerikai államban betiltották (mintegy százféle csúnya szó szerepelt a regényben, leggyakrabban a „goddam” (istenverte), a „lousy” (pocsék, vacak) és a „bastard” (szemét, gazember).
Hogy mennyire érezzük botrányosnak ma Salinger művét, jól példázza, hogy a South Park alkotói egy teljes részt (
Zacsi McFikásrúd meséje, 14. évad. 2. rész) szántak a regénynek, „amiben csúnyán beszélnek, és ami miatt lelőtték a hippik királyát”. A rajzfilm figurái lelkesen olvasni kezdik a könyvet, majd dühösen teszik le, „mert abban csak valami nyálas csávó nyavalyog, hogy ő mennyire gáz”, és írnak egy igazi trágár és gusztustalan könyvet.
Zabhegyező vagy Rozsban a fogó?
A
The Catcher in the Rye magyarul 1964-ben jelent meg
Zabhegyező címmel,
Gyepes Judit fordításában. A fordítás már akkor is vitákat generált. Ungvári Tamás szerint (A „Zabhegyező” Kukutyinban) a lázadó, kamasz hőséből a magyar fordításban egy vagány lesz, a slang-ből pedig vagány-nyelv. Nemeskürty István véleménye szerint (Új Írás, 1964) a Bartos Tibor szerkesztőnek köszönhető cím a visszájára fordítja a „regény mélységesen komoly mondanivalóját.”
A rozsos metafora ugyanis a mű kulcsjelenetében hangzik el, amikor a főhős Robert Burns versére utalva (Ha valaki lát valakit a rozsföldeken) elmeséli, hogy egyvalamit csinálna szívesen: egy nagy rozsföldön dolgozna, és elkapná az ott játszó gyerekek közül azokat, akik a földek mellett álló veszélyes sziklához merészkednek. A catcher a baseball játékban pedig a fogóra utal, s ha Holden elhunyt kisöccsének, Allienak a (versekkel teleírt) baseball kesztyűjére gondolunk, amelyet Holden mindig magával hord, akkor már közelebb vagyunk a regény szimbólumrendszeréhez.
Barna Imre 2015-ben megjelent új fordításáról, a
Rozsban a fogóról persze újra vita kerekedett, különösen a címéről. Hiába érvelt a fordító a könyvhöz egy külön kis füzetben csatolt bevezetőben (
Hová mennek télen a kacsák?) az új cím mellett, a „régi” Zabhegyezőt sokan visszakövetelték maguknak. Szakmai szempontból azonban a
Rozsban a fogó győzött.
„Az új szöveg jobban visszaadja az eredeti ritmusát, élőbeszédszerűségét, nem próbálja eltüntetni az angol mondatok roncsoltságát, szerkezeti furcsaságait, és nagyon egységes, normasértéseiben homogén szövegtestet hoz létre" - írta Totth Benedek,
Fogós kérdés című írásában, a Magyar Narancsban.
Salinger és a nők
Az író megszállottan vonzódott a tinédzser korú lányokhoz. Soha nem tudta kiheverni, hogy első szerelme, Oona O'Neill férjhez ment a jóval idősebb Charlie Chaplinhez. 1955-ben feleségül vette az akkor 19 éves Claire Douglast, akitől két gyermeke is született (Margaret és Matthew), ám 1967-ben elváltak. Az ezredfordulón, Margaret Dream Catcher: A Memoire címmel adta ki visszaemlékezéseit, amelyben sok Salinger-legendát megcáfolt.
Joyce Maynard írónő 1972-ben, 18 évesen ismerkedett meg az akkor 53 éves Salingerrel. Először csak leveleztek egymással: „Beleszerettem a levelei hangjába. J.D. Salingertől levelet kapni olyan volt, mintha Holden Caulfield írt volna, de egyedül csak nekem” – írja Maynard.
Maynard otthagyta az egyetemet és beköltözött Salinger Cornishbeli otthonába. Az együtt töltött (feszültségektől nem mentes) tíz hónapról az írónő az Otthon a világban című önéletrajzi regényében számolt be. A huszonöt levelet pedig Maynard a 90-es évek elején árverésre bocsátotta, amiket a szoftverfejlesztő Peter Norton vásárolt meg, így juttatva vissza azokat az írónak.
Salinger rajta kívül rengeteg más fiatal lánnyal is levelezett, köztük leendő harmadik és egyben utolsó feleségével, a nála 40 évvel fiatalabb ápolónővel, Colleen O'Neill-lel, aki 1988-ban ment hozzá feleségül.
A világtól elvonultan élt
Salinger a növekvő népszerűséget nem igazán viselte jól, és végül 1953. május 16-án költözött el New Yorkból a New Hampshire államban található Cornishba, ahol élete hátralévő részét a nyilvánosságtól egyre inkább elszigetelve töltötte.
A mindennapjait a keleti filozófia és vallás, főleg az advaita védántá határozta meg (Jung, Henry Miller, Huxley, Tolsztoj is vonzódott a hinduizmushoz.)
A kertjében felépített bunkerben rendezte be dolgozószobáját, ahol folyamatosan és megszállottan írt. A rajongók azonban nem hagyták békén, gyakran utaztak Cornishba abban a reményben, hátha sikerül megpillantaniuk a mestert, aki azonban utálta, ha zaklatják. Nem engedte, hogy lefotózzák (egy-két lesifotósnak azért sikerült), nem nyilatkozott senkinek,
utolsó interjúját 1980-ban adta Betty Eppesnek, aki a „Baton Rouge Advocate”-ben közölte le az anyagot.
„Megveti az irodalmi díjakat, kritikusokat, a New York-i értelmiséget. Gyűlöli az irodalmi mesterkéltséget, írói allűröket, és azokat a szerzőket, akik egy mozisztár számító módján kelletik magukat könyveik borítóján (…) többnyire a megvetésével sújt szinte mindent, amit az irodalmi világban lát – mondja Joyce Maynard.
Az írást az elkövetkező évtizedekben sem hagyta abba
1953 és 1963 között négy művet publikált.
Salinger az 1953-ig írt több tucat elbeszéléséből kötetbe rendezett kilencet, a kötet címe egyszerűen
Kilenc történet (Nine Stories) lett. A történetekben az író életrajzi adatai és traumái (a háború utáni poszttraumás stressz) mind megtalálhatók. Az első elbeszélésben, az
Ilyenkor harap a banánhal, mely Seymour Glass öngyilkosságát beszéli el, kezdett bele a Glass család életének kibontásába.
A Glass család történeteinek középpontjában Seymour áll, a megközelíthetetlen, ám testvéreihez igen közel álló Művész, kinek történeteit Salinger alteregója, Buddy Glass, az Író meséli el. A
Franny és Zooey (Franny and Zooey) (1961), a
Magasabbra a tetőt, ácsok! (Raise High the Roof, Carpenters) és a
Seymour: Bemutatás (Seymour: An Introduction) (1963) mind az ő történeteik.
Salinger utolsó publikációja életében 1965 júniusában volt. A
Hapworth 16, 1924 című elbeszélése a New Yorker-ben jelent meg. Az írás a táborozó, hétéves Seymour Glass levele, egy koravén hétéves harmincezer szó terjedelmű könyvfelsorolása. A fogadtatás negatív volt, a kritikusok úgy vélték, a teljes elszigeteltség, a védánta vallásban való elmerülés megölte benne az írót.
A hagyaték
Salinger 2010. január 27-én, 91 éves korában halt meg Cornishban.
Az 1965 után írt prózai művei feltehetően a 2015 és 2020 között az általa 2008-ban létrehozott alapítvány felügyeletével látnak majd napvilágot. Ezek között találhatunk második világháborús naplóregényt, az első feleségével való kapcsolatát feldolgozó művet, újabb novellákat a Glass-család történetéből és további Holden Caulfield-történeteket is. A Rozsban a fogó megfilmesítésére – amivel az elmúlt évtizedek során megpróbálkozott többek között Billy Wilder, Elia Kazan és Steven Spielberg is – azonban továbbra sincs semmi esély, ezt ugyanis megtiltotta.
„Ne beszélj soha senkinek semmiről. Mert attól fogva mindenki hiányozni fog.”
(Salinger: Rozsban a fogó)
