"Bejártam, mondhatnám az egész világot, a Sarkvidékektől az Egyenlítő környékének félelmetes őserdein keresztül Kína, Japán, majd Amerika tájképi nagyszerűségei közé. Lenyűgöző nagyságú a norvég fjord, hangos kacagáshoz hasonlítanám a Garda-tó tájképi pompáit, jártam az Alpok gleccserein, meg a Spitzbergák tundráin, láttam a sivatagot, meg az indiai barlangtemplomokat, ott voltam a mongol pusztákon meg a mandzsu őserdőkben, de akárhol másztam fel valami hegytetőre, sehol sem voltam megelégedve a kilátással, mert nem volt benne a Balaton." (Cholnoky Jenő)
Szilágyi Ákos költészete különleges ötvözet: a ráolvasók ősi-népi szertartásának hangzóvilágára bízza rá játékosan mindazt, amit a költő is, olvasója is nagyon komoly ügynek tart. Ilyen „ügy” a meghalt gyerekkori barát és művésztárs, El Kazovszkij emléke, amelynek Szilágyi a Ká és Bá című, 2015-ös kötetét szentelte. „Most valahogy úgy alakult”, írta egyik versében akkor, de a fájdalom iróniába öltöztetett ténymegállapítása máskor is, mindig időszerű.
A latin betűkdigitális
olvasmányokcímű sorozatábanolyan szépirodalmi
művekre hívjuk fel a figyelmet, amelyek szabadon hozzáférhetőek az interneten.
Ezúttal Charles Dickens digitálisan is elérhető regényeiről szólunk, abból az alkalomból is, hogy az író 150 éve, 1870. június 9-én hunyt
el.
Charles Dickens 1812.
február 7-én született az angliai Portsmouthban. A nyugalomban telt vidéki évek
után a megélhetési gondokkal küszködő család Londonba költözött, s Dickens már
gyerekként dolgozni kényszerült. Egy örökség megoldotta anyagi helyzetüket, így
Dickens iskolába járhatott, innen egyenes volt az út az újságírópályáig.
Kiemelkedő íráskészsége folytán hamarosan felfigyeltek rá, és felkérték, írjon
kísérőszöveget Seymour, a kiváló karikaturista rajzaihoz, amelyek egy londoni
klub tagjainak kalandjait ábrázolták, így született meg 1836-ban első regénye,
aPickwick Klub. A
borzalmas körülmények között működő londoni dologházak egyikében
játszódik következő regénye, a Twist Olivér, az író egy kisfiú
szemszögéből láttatja ezt a kegyetlen világot, a szegények és megalázottak
világát. 1841-ben Amerikába utazott, de csalódást okozott számára az Újvilág,
hazatérése után jelent meg aKarácsonyi ének,
ami talán Dickens legtöbb nyelvre lefordított könyve. Ezután jöttek a
nagylélegzetű művek, a családregénynek is tekinthető Dombey és fia, az ifjúsági
regényként is ismert Copperfield Dávid. Az Örökösök, aNehéz idők, A kis Dorritszinte egy regényfolyam különböző
kötetei. Élete utolsó szakaszát magánéleti válságok kísérték, egészsége
megromlott, a korszak kiemelkedő, s egyben pályáját lezáró műve a Szép
remények, egyfajta összegzésnek is tekinthető. 1870. június 9-én hunyt el,
síremléke a Westminster-apátságban található.
"Charles Dickens regényeiben az
erkölcsi nézőpont olyan módon válik poétikai tényezővé, hogy a cselekmény
kibomlását és végkifejletét nem annyira az elbeszélt események belső oksági
összefüggései határozzák meg, mint inkább a megdönthetetlen erkölcsi világrend
szemléltetésére irányuló törekvés. Művei lényegében erkölcsi példázatok vagy
sajátos mesék, melyekben végül a morális ítélkezés jelöli ki a szereplők sorsát
és az események végpontját."
(Gintli Tibor-Schein Gábor: Az irodalom rövid
története)
Dickens népszerűsége
töretlen, regényeinek kiadásai több százmillió példányban jelentek meg szerte a
világon, s minden idők legtöbb adaptációja készült
műveiből.
A 2011 óta megrendezett Margó Fesztivál nyári programjaiaz eredeti tervek szerint a Könyvhéttel párhuzamosan zajlottak volna. Az olvasók és könyvtárosok legkedveltebb könyvünnepe, az Ünnepi Könyvhét a járvány miatt az idén elmarad, a Margó Fesztivál pedig átköltözött az online térbe, s június 3-tól 7-ig öt napon át, ha személyesen nem is, a számítógépek, okostelefonok képernyőin keresztül találkozhatunk kedvenc szerzőinkkel. A programokat a „Bárhol vagy, velünk lehetsz” szlogennel hirdető fesztiválon könyvbemutatók, online tárlatvezetések, interjúk, beszélgetések, karanténszínházi bemutatók, zenés műsorok tekinthetők meg. Az eseményekről részletesen tájékozódhatunk a Margó Fesztivál honlapján és Facebook oldalán.
Május 13-án hirdették ki az idei Libri-díj nyerteseit, a
fesztivál keretében Valuska László beszélget a szakmai díjas Láng Zsolttal és a
közönség által jutalmazott Grecsó Krisztiánnal.
A programsorozatban az idei Aegon-díjas Nádasdy Ádám első
szépprózai kötetével A szakállas Neptunnal
szerepel, amely május utolsó hetében jelent meg. Ugyancsak Nádasdy – akinek
nagyszerű fordításai (Shakespeare, Dante) már iskolai tananyagok – a beszélgető
társa a Nibelung-ének legújabb magyar
fordítójának, Márton Lászlónak (neki több német klasszikus mű új magyar
fordítását köszönhetjük, például Goethe Faustjáét).
Több kortárs magyar prózaíró a Könyvhétre tervezett kötete
jelenik meg a napokban-hetekben. Ebből az alkalomból készülnek online
beszélgetések a fesztivál keretein belül. Interjút láthatunk Háy Jánossal, a Ne haragudj, véletlen volt. Karanténnapló
című kötetéről; Cserna-Szabó András legújabb prózája, az Extra Dry egy igazi fekete komédia, a szerzővel Valuska László
beszélget, Szilasi LászlóKései házasság
című regényét már nagyon várjuk, ahogy Spiró GyörgyMalaccal teljes éveink című esszékötetét, az íróval Margócsy István
irodalomtörténész beszélget.
A versek kedvelői is igazi csemegékkel találkozhatnak: a
népszerű, fiataloknak szánt Szívlapát
című versantológia után itt a következő kötet, a Kortárs és kortalan versek – Lehetnék bárki című gyűjtemény,
Péczely Dóra szerkesztésében. A budapesti Hős utca lakói ihlették Erdős VirágHősöm című kötetének alkotásait,
Krusovszky Dénes pedig a nagysikerű, Akik már nem leszünk sosem regénye után újra verset írt, Áttetsző viszonyok címmel megjelent
kötetéről a szerzővel Szegő János beszélget.
Fontos munkák jelentek meg a Trianoni Békeszerződés 100.
évfordulójára, ezek közül egy szépirodalmi antológiára, a Nézzünk bizakodva a múltba! – Alternatív Trianon című kötetre
hívjuk fel a figyelmet. A Hévíz folyóirat szerkesztői arra kértek tizenegy
szerzőt, írjanak olyan novellát, melyben a trianoni döntés valahogy másként
alakul. Az írók között találhatjuk Csabai Lászlót, Kácsor Zsoltot és
Mán-Várhegyi Rékát is.
Rendhagyó tárlatvezetésre invitál a Petőfi Irodalmi Múzeum:
a Csáth Géza halálának 100. évfordulója alkalmából Csáth* A varázsló halála címmel rendezett emlékkiállítását
láthatjuk, de beülhetünk egy színházi előadásra is, Tóth Krisztina a karantén
ideje alatt íródott Csütörtök van című
darabjából Szikszai Rémusz rendezett karanténszínházi előadást, az online
bemutató június 7-én, vasárnap este 8 órakor lesz.
A Libri irodalmi díj nyertese 2020-ban Láng Zsolt Bolyai című regénye, a Libri irodalmi közönségdíjat pedig Grecsó KrisztiánVera című regénye kapta. A Libri irodalmi díj és a Libri irodalmi közönségdíj ünnepélyes átadóját május 13-án tartották – a rendkívüli helyzetre való tekintettel a Libri Könyvesboltok Facebook-oldalán.
Az 1958-as születésű, Marosvásárhely mellett élő Láng Zsolt a kilencvenes évek óta sokoldalú szerkesztői és kisprózai, esszéista jelenléte mellett egy kiemelkedő regénysorozattal, a Bestiárium Transylvaniaenégy kötetével vált a kortárs magyar irodalom jelentős alakjává. Bolyai című új regényében lebilincselő párhuzamos történetet mesél a matematikus zseni Bolyai János tragikus sorsáról és a vele foglalatoskodó író életéről, elképzeléseiről: „Ha valaki a nemeuklideszi tér felfedezőjéről ír regényt, úgy volna illő, hogy a regény nemeuklideszi formáját hozza létre.”
A költőként indult s a költészethez (Magamról többet, 2020) máig sem hűtlen Grecsó Krisztián egy nagy feltűnést keltett novellaciklus, a Pletykaanyu után regényeivel (Isten hozott, Tánciskola, Megyek utánad) vált a kétezres évek töretlenül népszerű, markáns szerzőjévé. Vera című közönségdíjas regényében ezúttal egy
kislány szemszögéből mutatja be egy család elfojtásokkal és elhallgatásokkal
teli sorsát. A kamaszkor küszöbén járó Verának hőssé kell válnia saját
családja történetében, miközben egy titokzatos lengyel fiú alakjában rátalál a
szerelem is, a benne és körülötte kavargó érzések pedig szinte megbénítják. A
cselekmény hátteréül a Kádár-kori Szeged élettel teli díszletei szolgálnak.
„Nevem Bacsányi János, 53-ik életévemet fogom betölteni, a Zala megyei Tapolcán születtem, római katolikus vallású, nős vagyok. Atyám, kit már hétéves koromban elveszettem, Bacsányi György volt, ki mint szabad polgár vagyonából élt Tapolcán. Anyámat, ki már szintén meghalt, Benes Katalinnak hívták. Két testvérem volt, Katalin és az idősebb Anna, de már rég nem hallottam róluk, azt sem tudom, hol tartózkodnak, és arról sincs tudomásom, hogy életben vannak-e még. Fivéreim nincsenek”- mondta 1816-ban spielbergi kihallgatásakor.
Batsányi János 1763. május 9-én született Tapolcán, polgári családban. „Nem vagyok nemes, de hazámban, tudásom és foglalkozásom szerint, nemesi jogok illetnek meg” - írta. A Dunántúl legjobb katolikus iskoláiban - Keszthely, Veszprém, Sopron – tanult, majd jogot végzett Pesten. 1785-ben Kassára került kamarai gyakornoknak, de érdeklődése hamarosan az irodalom felé fordult.
1787-ben Kazinczy Ferenccel és Baróti Szabó Dáviddal megalapítja a Magyar Museumcímű folyóiratot. Kitartó, szakszerű munkával - sokan a szervező erőt tartják legfőbb erényének - a megújuló magyar irodalom első központi orgánumává tette a lapot. Sikerült a kor szinte minden íróját megnyernie: a felvidékiektől az erdélyiekig, a fiataloktól az idősekig, a nemesektől a polgárokig. Az írások nyelvi gondozásán túl nagy gondot fordított a folyóirat kiállítására és tipográfiájára is. A lap példányszáma 800 körül mozgott, mivel a posta nem vállalta a szállítást, kereskedőkkel lehetett csak terjeszteni. Előfizetők is voltak, Marosvásárhelyre 100 példányt kértek belőle, a Kiskunságban viszont csak 1 példányt tudtak eladni. Batsányi elkötelezettségét mi sem mutatja jobban, mint a folyóirat első számához írt tanulmánya: „Szükségünk vagyon minékünk ilyen egy társaságra; mely mind a maga tagjait kölcsön segítséggel, mind más magyar írókat hasznos tanácsadással a tudományoknak hazánkban való terjesztésére s az anyai nyelvnek szépítésére serkentse és ösztönözze; a közrebocsátott munkákat próbakövére húzván, a józan kritikának szövetnekével, minden részrehajlás nélkül, megvizsgálja; ami azokban követésre méltó, vagy távoztatni való, kimutassa…”
Batsányi talán legismertebb verse, A franciaországi változásokra 1790-ben jelent meg a folyóiratban. A költemény politikai tartalma miatt azonban eljárás indult a költő ellen. A művet a Magyar Museum 1792-ben szétküldött, 1793-ban elkobzott kötetéből ki kellett tépni. Az epigrammában a francia események meghatározó és előre vetítő pillanatára figyelmeztető költő később sem lesz hűtlen forradalmi gondolataihoz, bármilyen helyzetbe kerüljön is. „Tekints a múltakra, nézz a jövendőre, S intsd hazád andalgó fiait előre!”-írja már Széchenyi előtt.
1794-ben a Martinovics mozgalom leleplezésekor elfogják, (a legsúlyosabb vád A franciaországi változásokra című verse.) 1795. augusztus elején Kufsteinbe szállítják, ahonnan egy év múlva szabadul. A Kufsteini elégiák (különösen A rab és a madár) poétikai szempontból az életmű legkiemelkedőbb darabjai.
Bécsben talál állást a pénzügyi hivatalnál. Hosszú szilencium vár rá, negyedszázadon át semmit sem tehet közre a saját nevével, ám irodalomszervező munkáját nem adja fel. Egyik elindítója a Magyar Minerva-sorozatnak, melynek célja régi magyar írók műveinek kiadása. Az első kötet, Ányos Pál munkái, az első kísérlet volt irodalmunkban a kritikai szövegkiadásra.
Bécsben megismerkedik Baumberg Gabriella, osztrák költőnővel, „Bécs Szapphójával”, s 1805. június 10-én összeházasodnak. A bécsi úrilány, kinek apja az udvarnál magas tisztet tölt be, mindvégig kitart rebellis társa mellett. Száműzetésben lévő férjéhez írt levelei mellett mindig ott van egy-egy ládika, ontva minden földi jót (rumot, teát, finom bort), amit a szűkölködő gondos feleség küldhet. „Vérzik a szívem a gondolatra, mit mond az utókor, ha megtudja, hogy két oly ritka emberi lélek, melyekhez hasonlót egy évezreden át nem hoz össze a végzet, a sors igazságtalansága által elválasztva arra vannak kárhoztatva, hogy a nagyvilágban bolyongjanak és saját polgártársaik köréből kiüldözve, arra legyenek rendeltetve, hogy a kétségbeesésnek essenek martalékul”, írja.
1809-ben Napóleon csapatai megszállják Bécset. Batsányi a franciák győzelmében a polgári szabadságjogok megvalósulását látja, s közreműködik a magyarokhoz szóló napóleoni kiáltvány fordításában. A francia csapatokat visszavonulásukkor követi Párizsba, és ott telepszik le, még évjáradékot is kap Napóleontól. 1815-ben, a szövetséges seregek Párizs megszállásakor őt is elfogják és bebörtönzik. Felesége udvari kapcsolatait is bevetve hiába harcol érte, Batsányit Linzbe száműzik. A következő, közel 30 év a linzi magányban telik, de Batsányi elszigeteltségében is működik, régi tervén, az Osszián-fordításán dolgozik, kapcsolatot ápol néhány hazai íróval, akik közül Kisfaludy Sándort tartja a hozzá legközelebb állónak.
1827-ben Pesten megjelenik a Batsányi János Verseicímű kötet. A 300 példányban kiadott mű keletkezésük időrendjében mintegy 80 verset tartalmaz, s ezzel Batsányi a száműzetés ellenére ismét bevonul a magyar költők sorába.
1839. július 24-én meghal a felesége, de Batsányi komor magányában is tovább dolgozik. Utolsó korszakából A magyar költő idegen, messze földön versciklusa emelkedik ki, a 12 versből álló mű mintegy összefoglalója az írói hivatásról vallott gondolatainak. 1845-ben Toldy Ferenc fel akarja keresni a linzi száműzöttet, de már csak haláláról adhat hírt, a „Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!” költője 1845. május 12-én, 82 éves korában elhunyt. Toldy még abban az évben akadémiai gyászbeszédet mond felette, s 1865-ben sajtó alá rendezi Batsányi verseit. Az írói hagyaték 1872-ben az Akadémia Kézirattárába, könyvtára (1121 kötet) a Nemzeti Múzeum Széchényi Könyvtárába kerül. Batsányi összes műveinek kritikai kiadása 1953 és 1967 között jelent meg, Keresztury Dezső és Tarnai Andor szerkesztésében az Akadémiai Kiadónál.
Batsányi Toldy szerint irodalmunk első, a szó szoros értelmében vett politikai költője volt, aki korának legműveltebb írói közé tartozott. A II. József abszolutizmusával szembeforduló költő a világ megújulását a forradalmi eseményekben látta (gondoljunk csak az 1791-ben keletkezett A látó című versében megfogalmazottakra), legfőbb feladatának azonban még száműzetései idején is a magyar nyelv és az irodalom művelését tartotta (tudós társaság felállítását, a magyar nyelv szótárának elkészítését szorgalmazta). Végzete azonban az elszigetelődése lett: amikor 30 év után újra elküldhette írásait Magyarországra, a konzervatívok oldalán tűnt fel, s még a nyelvújítás jelentőségét sem értette meg.
Ha a Balaton északi partja felé visz az utunk, tegyünk egy kis kitérőt
Tapolca irányában, a Malom-tó partján áll Batsányi és felesége, Baumberg
Gabriella szobra, a város temetőjében pedig megtekinthetjük a
költőházaspár síremlékét, a Linzből hazaszállított hamvakat közös
koporsóban temették el 1934-ben.
A Kortárs Írói Alapítvány Hazai Attila Emlékére 2012
őszén, az író halálának évében jött létre édesanyja, Hazai Éva
kezdeményezésére. Az alapítvány célja a hagyaték gondozása mellett,
pénzjutalommal járó elismerésben részesítsen egy pályakezdő vagy
középgenerációs írót, aki Hazai Attilához hasonlóan szuverén, újító,
kísérletező és kockázatvállaló szerző, jelentős művel hívta fel magára a
figyelmet, és akire szintén jellemző a társművészetek iránti nyitottság,
fogékonyság. A Hazai
Attila-díjat 2016-ban Bartók Imre,
2017-ben Tóth
Kinga, 2018-ban Orcsik
Roland nyerte el.
Hazai Attila (1967–2012)
az ezredforduló legvitatottabb prózaírója, aki az erőteljes szakmai kétségektől
egy radikálisan új irodalmi-művészeti gondolkodás képviseletének elismeréséig
sokféle minősítést kapott. Termékeny tanácstalanság vette körül, műveinek
utóélete és személyiségének utóhatása ma is eleven. Első kötete: Feri. Cukor
Kékség (kisregény, 1992), legismertebb könyve: Budapesti skizo (regény, 1997).
Kiss Tibor Noé (1976)
Pécsett élő prózaíró, a Jelenkor folyóirat műhelyében dolgozik. A legutóbbi évtized
felfedezettje, első regénye, az Inkognitó 2010-ben jelent meg, a második, az
Aludnod kellene 2014-ben, ez utóbbi nyomán Békés Pál-díjat kapott. Laudációjában Závada
Pál így jellemzi: „Kiss Tibor Noé nyelvének légkörében fölidéződik
Krasznahorkai Sátántangójának várakozó, Tar Sándor A mi utcánkjának pedig
vágyakozó hangulata, de meglegyinti az olvasót a Bodor Ádám Sinistra körzetéből
ismerős otthonosság is, ahol az emberi és állati lények egyaránt fölismerik
egymást a szagukról is.”
„Egy végvár hősi védelme – s ugyan melyik
kortársa fogta volna föl másképp? – nem bírt eposzi nagysággal. Ő egy lángelme
biztos szem-élivel belátta, hogy keskeny alap ez rá az epopoeia gúláját emelni;
szélesebbet kerese azért, úgy tüntetvén fel Szulimán hadjáratát, mint az egész
bűnben leledző magyar nemzetnek méltó ostorozását isten által, ki azonban, „nem
akarva, hogy a bűnös elvesszen, hanem hogy megtérjen és éljen”, gondoskodott
egyszersmind arról is, hogy a pusztító elemnek idejében gát vettessék. (…) E felfogás
Zrínyit az első rangú költő-művészek közé sorozza, s úgy mutatja fel, mint ki
teljesen uralkodik az anyagon, melyből alkotni készül (…) /Főhőse/ él, lehell,
érez; örvend, búsul, aggódik, hisz, remél. (…) Tisztelni és szeretni lehet
egyszersmind.”
(Arany János)
400 éve,
1620. május 3-án született Zrínyi Miklós költő és hadvezér. A
magyar Országgyűlés 2020-at Zrínyi-emlékévvé
nyilvánította. Ősei, a dalmát patrícius De Brebirio család egyik ágának tagjai
a 14. században, Nagy Lajostól kapták Zrin várát, ahonnan a család neve
származik. Hírneves nagyapja az a Zrínyi Miklós, aki 1566-ban Szigetvárt védve
halálával a magyar történelem legnagyobb hősei közé jegyezte be nevét. Öccse,
Péter, a Wesselényi-mozgalom megtorlásának későbbi áldozata. Tizenhat évesen
hosszú olaszországi tanulmányutat tett, meglátogatta a barokk Rómát, valamint
Nápolyt, Firenzét s hosszabb időt töltött Velencében. Ekkor alapozódott meg
erős olasz műveltsége, az olasz költészetben és politikai irodalomban való
jártassága. 1637 tavaszától
birtokai központján, Csáktornyán élt. Az 1640-es évek derekára kialakult
már politikai programja: az ország két része közötti testvérharc helyett
nemzeti összefogás s a török kiűzése, elsősorban az ország erejére támaszkodva.
Ennek az elképzelésnek adott művészi módon kifejezést élete fő művében, az
1645–1646 telén írt Szigeti
veszedelemben. 1646-ban tábornok, 1647-ben horvát bán lett, a déli
végek katonai főparancsnoka. Az 1655-ös országgyűlésen Zrínyi nádori törekvései
meghiúsultak, az a bécsi terv viszont, hogy az ország mondjon le a szabad
királyválasztás jogáról és fogadja el a Habsburg-ház örökös királyságát,
nagyrészt Zrínyi hatalmas agitációja folytán bukott el. A nemzeti erők közeli
sikerének reményében írta meg a Mátyás király életéről való elmélkedések (1656)
című munkáját. 1663 őszén a magyar haderők főparancsnokságát bízták rá,
eredményesen hozzákezdett új sereg szervezéséhez, megállította a török
dunamenti előnyomulását, a Muraközt meglepetésszerűen megtámadó ellenség felett
pedig fényes győzelmet aratott. Zrínyiben az európai Habsburg-ellenes erők is
fontos tényezőt láttak már, titkos kapcsolatai épültek ki XIV. Lajos francia
király diplomatáival, valamint a Habsburgokkal szemben álló német fejedelmek
rajnai szövetségével. A Wesselényi-összeesküvés néven ismert szervezkedés
kezdetei ezekre a hónapokra nyúlnak vissza, s minden jel arra mutat, hogy az
igazi kezdeményező maga Zrínyi volt. A váratlan tragikus halál azonban lezárta
ezt a páratlan életutat: Zrínyi 1664. november 18-án, a Csáktornya melletti
kursaneci erdőben, vadászat alkalmával, egy sebesült vadkan áldozata
lett. A közhangulatra jellemző, hogy hamarosan lábra kapott a híresztelés,
miszerint halálát bécsi orgyilkos merénylet okozta.
Zrínyi Miklós halála
Lengyel Dénes: Magyar regék és mondák Kaszás Attila előadásában.
Zrínyi költői pályája lírai
versekkel kezdődött. 1651-ig írt lírai, nagyrészt szerelmes verseit mind
belefoglalta Adriai tengernek Syrenája (Bécs 1651) című
kötetébe. Prózai munkái közt a Tábori kis tracta egy
átfogó katonai kézikönyv egyetlen elkészült része. Második prózai munkája,
a Vitéz hadnagy (1650–1653) szétszórt katonai
elmélkedések laza gyűjteménye. A Mátyás király életéről való elmélkedések (1656) című művében Mátyás uralkodói nagyságának
dicséretével a legsajátosabb magyar politikai hagyomány sodrában mozgott, mert
a humanista történetírás, a reformátorok, az önálló magyar politika minden
képviselője másfél század óta Hunyadi Mátyásban látta a független nemzeti uralkodó
eszményképét, az ő uralmának megismétlődésétől várta a nemzeti megújulást.
Utolsó nagy prózai műve, Az török áfium ellen való orvosság(1660)
már a kortársak és a közvetlen utókor által is Zrínyinek legtöbbet olvasott,
emlegetett munkája. "Melly szép nyelv azon durva századból! melly férfias
lélek tündöklik elő Zrínyinek minden szavain! melly magyar szív!" – írta
prózai műveiről Kazinczy Ferenc.
A Szigeti veszedelem, irodalmunk eposzi remeke 1645/46 telén készült. A költő
alapkoncepciója, miszerint 1566-ban a szigetváriak bukásuk ellenére is győztek,
a legmagasabb rendű művészi eszközök mozgósítását tette szükségessé. A már
Arany János által méltán csodált szerkezetű mű a korabeli magyar valóságban
gyökerező s a legkorszerűbb művészi eszközökkel megalkotott zseniális alkotás.
Félig-meddig közös kincse két nép irodalmának is: részben horvát előzményekből
táplálkozott, Zrínyi Péter (1621–1671) fordítása (Velence 1660) révén pedig a
horvát irodalomnak is klasszikus alkotása lett.
Zrínyi Miklós Szigeti veszedelem(számítógépesanimáció)
Nádasdy Ádám kapja az idei Aegon Irodalmi Díjat Jól láthatóan lógok itt című verseskötetéért, amelyet a Magvető Könyvkiadó jelentetett meg 2019-ben.
Jól láthatóan lógok itt
Két felhő között ím lógva maradtam,
a lábam kalimpál a semmibe.
Nincs biztos föld, szilárd talaj alattam,
de legalább ellátok messzire.
Fiatalon mindig a múltba néztem,
hogy hol siklott ki az egész dolog.
Kerestem: kinek hajtsam meg a térdem,
most meg ha kell, ha nem kell, lerogyok.
A felhők közt hideg van és világos,
én is jól láthatóan lógok itt.
Kíváncsi gúnnyal vizsgálgat a város,
és hallom a kérdést, a szónokit:
nem kéne-e a jövő felé csúszni,
a nappal szemben siklani akár?
Kell-e a mások igazába bújni,
mint használt fészket használó madár?
"Hogyan lehet a fenyegető halál botrányát kifejezni pátosz és önsajnálat, kéjelgő barokk drasztikum és vallási tételesség nélkül, miközben erre is, arra is természetes hajlamunk lenne? Például úgy, ahogy Nádasdy Ádám teszi: a tragikum és a komikum intellektuális sakkjátszmáinak költői dokumentálásával. Nádasdy új kötetében még a talajvesztés is elsősorban „csak” perspektívaváltást jelent, az irónia alulnézetét, mely olyan pillanatfelvételek létrejöttét segíti elő, melyek más léthelyzetben aligha hatnának ennyire. Nádasdy úgy beszél a test botrányáról, mintha egy mennyei kávéházban csevegne róla, kissé kosztolányisan, kissé dantésan, mintha csak felhívták volna egy teára, hogy mondja már el, mitől olyan tragikusan gyönyörű a földi szerelem, a romló hús vágya, hogy mitől kap lángra a gyújtózsinór, mert ezek a dolgok az örök istenszerelemmel eltelt, a démoni küzdelmektől szabad lelkek számára már felfoghatatlanok."
Április 14-én hetven éves lenne Esterházy Péter, az ezredforduló magyar irodalmának egyik meghatározó alakja. Az ő révén megszámlálhatatlanul sok olvasó kezdett másként olvasni, mint korábban. Könyvhetek sorának „főhőse”. Most, a csupán lélekben megtartható Könyvünnepre is gondolva a 2010-es miskolci megnyitó beszédéből idézünk.
„Ha én Esti Kornél lennék, a kakasokkal kelnék — egész nap dalolnék — aranyat lelnék — peckesen járnék — peckesen járnék-kelnék — kérnék kávét — a nőket becsülném, és becsülés közben, ha-ha, vigyáznék — lenne pénzem, paripám, fegyverem — igazam lenne — nyakkendőm lenne, és magam kötném. Igen. Istenem. Ha én Esti volnék, kötényem is honnan volna. (…)
Ha én Esti Kornél volnék, azonnal idézném ezredszer is azt, amit Márai az olvasásról mondott, hogy olvasni erővel kell, áhítattal, szenvedéllyel, figyelemmel, kérlelhetetlenül, szűkszavúan, nem fölülről lefelé, hanem elegánsan, nagylelkűen, életre, halálra. (…) Ha én Esti Kornél volnék, nosztalgia és szemrehányás nélkül mondanám, hogy a könyvek hatása egyfelől nevetségesen kicsiny, másfelől, Babits kifejezését használva, bennük van a Kor lelke, a könyvekben, nem másutt. A kortárs magyar irodalomban. Ez a mi nagy felelősségünk, ha akarjuk, ha nem, ha tisztában vagyunk evvel, ha nem. (…)
Ha én Esti Kornél lennék, nem kellene attól tartanom, hogy idősödve, védekezésül, gőgössé válnék. Szóval könnyen tudnék emelkedett lenni, és arról beszélnék Önöknek, hogy az irodalom a megismerés, a világ megismerésének egy formája, mely forma egyedi, hasonlíthatatlan, örök, és hogy az irodalom nyelve nem az értelmes emberek párbeszédének a nyelve. E nyelv nem a megértésre, hanem az alkotásra törekszik. Az alkotás sötét, homályos dolog, semmiből valamit csinálni, az nem magától értődő. Bár remélhetjük, mélyen emberi. Az irodalom nyelve tehát alkotni akar, létre hozni, létre akar hozni egy épületet szavakból.”
In: Esterházy Péter: Az olvasó országa. Budapest, Magvető, 2018.
A Magvető Kiadó Esterházy Péter születésének 70. évfordulója alkalmából hetven videóval emlékezik az íróra. A kiadó szerzői és munkatársai olyan általuk választott szövegrészleteket olvasnak fel, melyek személyesen sokat jelentenek számukra.
A videók hetven napon át, egészen Esterházy Péter születésnapjáig kerültek fel esténként a kiadó Facebook-oldalára, másnap pedig a YouTube-csatornájára.
A vajdasági művészeti-irodalmi élet kiemelkedő alakja, az
idén nyolcvan esztendős Tolnai Ottó költészetének emlékezetes remeklése az árvacsáth című versciklus. Csáth Gézát,
az egykori századforduló novellistáját, zenekritikusát nemcsak a közös
szülőföld köti össze Tolnaival, hanem extázisig fokozott érzékenysége is a
világ semmis kis csodái iránt.
árvacsáth
valaki a récékről beszélt palicson
vermes jégvitorlásnak rekonstruálása közben
a récékről kisbukókról
és engem akárha kettéfűrészelt volna valami
már bizony kisbukó nem leszek
ha más nem hát bukásom lesz tőkém
(tőkésréce)
és akkor bent a tavon hirtelen
akkorát bődült a rianás
hogy a parti hóbuckába ugrottam meredek fejest
hát ez egy szép kis bukás volt
szólt oda valaki a startoló jégvitorlásról
Tolnai Ottó: árvacsáth
Budapest-Szabadka: Orpheusz Kiadó Kft. és Fórum Könyvkiadó közös kiadása, 1992.
Boris Vian 1920. március 10-én született egy jómódú, de
később elszegényedő családban a Versailles közelében található Ville-d’
Avray-ban. Középiskoláit Sevres-ben, majd Párizsban végezte. Érettségi után
beiratkozott az Ecole Centrale des Arts et Manufactures de Parisba, de egyetemi
éveit inkább a jazz határozta meg, egy kis együttesben trombitált, ám szívbetegsége
miatt abba kellett hagynia a zenélést. 1941-ben feleségül vette Michelle
Léglise-t, s a következő évben mérnöki diplomáját is megszerezte. Állást kapott
a Szabványügyi Hivatalnál, ahol a bürokrácia és a hivatalnoklét rémségeit is
megtapasztalta.
1942-ben kezdett írni, első regénye kiadatlan maradt, a
második, a Vercoquin et le plancton (magyarul
Venyigeszú és a plankton címmel adták ki 1984-ben, Bognár Róbert fordításában) csak 1947-ben jelent meg.
1946-ban a Papírügyi Hivatalba került, ahol munkaidőben három hónap alatt
megírta újabb regényét, a L’écume des
jours-t, magyarul Tajtékos napok
címen jelent meg 1969-ben, Bajomi Lázár Endre fordításában. Vian így ír a könyv
„Előszócskájában”:
„Az életben az a
fontos, hogy mindent a priori ítélettel illessünk. Úgy látszik ugyanis, a
tömegeknek nincs igazuk, az egyéneknek meg mindig igazuk van. De ebből nem
szabad magatartásunkra szabályokat levonni: nem kell ezeket megfogalmaznunk
ahhoz, hogy betartsuk őket. Csak két dolog van: a szerelem, mindenfajta
szerelem a csinos lányokkal, meg a New Orleans-i muzsika vagy a Duke
Ellington-féle. A többinek el kéne tűnnie, mert a többi rút, s az alább
következő néhány bizonyságul szolgáló lapnak az ereje abban a tényben rejlik,
hogy a történet teljes egészében igaz, mert elejétől a végéig én találtam ki”
Huszonhat éves volt. Az 1947-ben, a Gallimard kiadónál 4400 példányban
megjelent művet a kritika és a közönség egyaránt elutasította. 1959-ig csak
néhány ezer példányt adtak el belőle, a készlet maradványát papíráron vásárolta
fel 1963-ban a regényt újra megjelentető francia kiadó. Napjainkban a mű ereklyének számító köteteit 800 euró körül vásárolhatják meg a gyűjtők. Vian halála után a könyv,
amely Raymond Queneau szerint „korunk
legmeghatóbb szerelmes regénye”, soha nem látott népszerűségre tett szert: ma
már kötelező olvasmány Franciaországban, s a XX. század száz legjobb könyve
között a tizedik helyet foglalja el. Magyarországon 1969 óta a kilencedik
kiadásnál tartunk, legutoljára Takács M. József szerkesztésében, a Vian műveit
gondozó Helikon Kiadónál jelent meg a regény 2016-ban.
A műből 2013-ban
készített filmetMichel Gondry francia rendező, Audrey Tautou és Romain Duris főszereplésével.
részlet a Tajtékos napok című filmből
Még ugyanebben az évben hozzákezdett leghosszabb művének, a L’Automne a Pékin magyarul Pekingi ősz (1971) megírásának, amit
két hónap alatt be is fejezett. Ahogy a Tajtékos
napok, megjelenésekor ez a mű is szinte észrevétlen maradt.
Ám hangosabbak voltak álnéven írt művei. Vian Vernon Sullivan
néven (magát a mű fordítójaként jelölte meg) 1946-ban egy vidéki nyaralás
alkalmából két hét alatt írta meg a J’rai
cracher sur vos tombes, magyarul Köpök
a sírotokra (1989) című regényét. A mű hatalmas botrányt kavart (pedig a
művet Vian afféle irodalmi tréfának szánta), a szerzőt és a kiadót közszemérem
elleni vétség miatt 100 ezer frank pénzbírságra ítélték. Ennél jobb reklám nem
kellett, az olvasóközönség pillanatok elkapkodta a könyvet, a kiadó alig győzte
az utánnyomást, Vian pénztárcája pedig 2,5 millió frankkal lett vastagabb.
Fogarassy Miklós így ír a műről a Holmi 1990. januári
számában:
„Ez a Vian-regény már
a címével is szándékosan provokál, epatírozva, lázadó éllel sértve meg a
közerkölcsi felfogást. Alighanem ez a cím is hozzájárult a könyv körüli
botrányok füstjéhez, lángjához, de legalábbis része volt a Köpök a
sírotokra sötét – erotikus, sőt pornografikus – legendájának
kialakulásában. Ami persze csalfa dolog. Nálunk is jócskán megelőzte a mű
lefordítását, kiadását az erről szállongó irodalmi pikantéria híre. Pedig
a Tajtékos napok vagy a Pekingi ősz nagyszerű írójáról az
olvasóban őrzött képhez – kényszeres prüdériális tilalmak múltán – érdekes és erős
színt ad: botrány ide, könyvsiker oda, a fiatal Boris Vian, ekkor még egy
fiktív amerikai szerző, bizonyos Vernon Sullivan álneve mögé rejtezkedve
mesterien debütált vele. Lehet, hogy az idő, az eredeti megjelenés óta eltelt
több mint négy évtized is a javára szolgál; elült a korabeli recepció zaja, és
a körülmények is mások: a regény szövegét egy javarészt már magyarul is
hozzáférhető modern klasszikus életművének perspektívájából fogjuk.”
Vian még három regényt írt Sullivan álnéven, magyarul a
Cartaphilus Kiadónál a következő címekkel A
holtaknak már mindegy (2011), Ki
érti a csajokat? (2014), Pusztuljon
minden rusnyaság! (2014) jelentek meg. Vian szerzősége kiderült, de soha
nem vállalta ezeket a könyveket.
Mindeközben mérnöki munkáját tovább folytatta, különböző
jazz folyóiratoknak lett a munkatársa (Jazz Hot, Combat Jazz rovata), s az orvosi
tiltás ellenére újra trombitálni kezdett, különböző együttesekkel lépett fel a
Saint-Germain-des-Prés híres kávéházaiban és klubjaiban. A Tabou - ahol esténként a francia sanzon legkiválóbb előadói (Charles
Aznavour, Serge Gainsbourg) léptek fel - rendszeres látogatói Albert Camus,
Jean Genet, Raymond Queneau és persze Sartre és Simone de Beauvoir. Éjszaka
pedig a Saint-Germain Klubban a közönség New Orleáns-i dzsesszt hallgatott, a
fellépők között olyan zenészeket találunk, mint Miles Davis vagy Duke
Ellington.
Vian 1945-től kezdve Sartre baráti társaságához tartozott,
később ez a kapcsolat vezetett magánélete összeomlásához is, Sartre
elcsábította Vian feleségét, házasságuk megromlott, 1952-ben elváltak, s Vian 1954-ben feleségül vette Ursula
Kübler táncosnőt.
a Le déserteur Boris Vian előadásában
A trombitálást pedig felváltotta az éneklés, a Philips cég
művészeti vezetőjének felkérésére rendszeresen énekelte saját szerzeményű
sanzonjait. Közülük a leghíresebb, a Le déserteur,
amelyet az indokínai háború ellen írt 1954-ben. Az antimilitarista sanzont
akkor ugyan betiltották a franciák, de később a világ 45 nyelvére fordították
le, közöttük magyarra is, és olyan előadók énekelték, mint Joan Baez. Lassan
felhagyott az énekléssel is, felkérték még néhány filmszerepre, s a Philips cég
vezető munkatársaként írt még néhány musicalt és opera szövegkönyvet.
1959 elején, szívbetegsége újra elhatalmasodott rajta, ezért
szabadságra ment. Az oly sok botrányt kavart Köpök a sírotokra című könyvéből tiltakozásai ellenére filmet
forgattak. A június 23-án tartott zártkörű filmvetítésre ugyan elment, de a
rendező olyan változtatásokat hajtott végre a szövegén, hogy Vian nem akarta a
nevét adni az alkotáshoz. Az első tíz perc után rosszul lett, kórházba vitték, ahol
két órával később meghalt. 39 éves volt.
Művei (a címek linkek, alatta recenziók, kritikák, ajánlók)
Alvilágjárók [ford. Takács M. József]
Budapest, Helikon, 2013.
A Requiem Tzimbalomra című verskötetéért Kovács András Ferencé
idén az Artisjus Irodalmi Nagydíj. A fődíjas mellett Cselényi Béla,
Kováts Judit, Szajbély Mihály és Mártonffy Marcell részesült az
elismerésben 2020. március 2-án, az Artisjus-díjak ünnepélyes átadásán.
A 2006-os alapítása óta összesen 69 költőt és írót ismertek el ezzel a díjjal. Az irodalmi nagydíj célja az előző év egy kiemelkedő, különösen értékes alkotásának jutalmazása, a további díjak pedig ösztönzésül szolgálnak a tehetségüket már bizonyított művészek további alkotómunkájához.
„Költészetében ott működik a teljes irodalmi hagyomány, amelynek immár fontos része ő maga is. Tehetség, stílus, szabadság, szellem, pátosz: mind-mind részei annak a könnyedén nagyszabású játéknak, amely 1983-ban kezdődött a Tengerész Henrik intelmeivel, és amely nem ér véget a 2019-es Requiemmel.” – Bazsányi Sándor laudációja (részlet)
"A téli
tücsök valamikor nyári tücsök volt. De most tél van, hull a hó, és minden
fehér, ha kinéz az ablakon, látja jól, hogy minden fehér, az ágak, a
villanydrót, a háztetők. És érzi jól, hogy a nyár messze van, de olyan messze,
hogy már alig tud visszaemlékezni rá. És érzi, hogy téli tücsök lett, magányos
téli tücsök.
A terepszínű
hátizsák bal zsebében bújt el még annak idején, így került ide a szobába. A
hátizsák ott van a sarokban, abban szokott aludni, szeretett a hátizsákban
aludni, mert ha behunyta a szemét, és megszagolta a kifakult vásznat, még
érzett valamit a nyárból: gyengülő zsályaillatot.
A szoba
különben üres volt, úgy értem, hogy nappal volt üres, azaz a téli tücskön kívül
nem tartózkodott benne senki.
A téli
tücsök már elég jól ismerte a szobát, a zöld heverőt, a szekrényt,
a falon a bohócos mosolyú arcképet, az ablak előtt ferdén álló íróasztalt s az
íróasztalon az írógépet. Legtöbbet az ablakpárkányon szokott üldögélni. Úgy
jutott fel az ablakpárkányra, hogy kimászott a terepszínű hátizsák bal
zsebéből, felugrott a székre, onnan az asztalra, kikerülte az írógépet, s az
asztalról felugrott az ablakpárkányra. Ez volt az út a hátizsáktól az
ablakpárkányig.
Ha nem az
ablakpárkányon csücsült, és nem a hátizsák bal zsebében aludt, akkor még
leginkább a zöld heverőn szeretett sétálgatni, mert a zöld szín emlékeztette a
fűre, a harsogó zöld, harmatcseppes fűre a szigeten, ahol ugrándozott a többi
tücsökkel együtt, amikor még nyár volt és meleg.
– Igen, nyár
volt és meleg! – sóhajtott fel a téli tücsök, beszippantotta a terepszínű
hátizsák gyengülő zsályaillatát, és kimászott a bal zsebből.
Elgyalogolt
a székig, felugrott rá, onnan az íróasztalra pattant, mint egy szöcske, és
megállt az írógépnél.
Megbámulta a
hatalmas szerkezetet, a billentyűket, s gondolt egy merészet. Hátrált két
lépést, és felugrott a billentyűkre.
A billentyű
lenyomódott a téli tücsök súlya alatt, egy vaspálcika rácsapódott az írógépbe
fűzött papírra. A téli tücsök felmászott az írógép tetejére, és megnézte a
papírt. A papíron egy furcsa jel volt, a téli tücsök nem tudta, hogy mi az,
mivel nem ismerte a betűket.
A – ez volt
a fehér papíron.
A téli
tücsök tűnődött, hogy mit jelenthet ez, de nem tudta kitalálni, azután azon
merengett, hogy mire emlékezteti ez a fura jel.
Mire is?
Mire is? Felmászott az ablakpárkányra, de most nem nézett ki az ablakon, hátat
fordított a fehér világnak, és törte a fejét.
– Hát
persze! – A téli tücsök felkiáltott örömében. – A ház a szigeten!
A lábakon
álló házra emlékeztetett, amely a szigeten állt, s amely pontosan olyan volt,
ha elölről nézte, mint a jel az írógépbe fűzött papíron! Nagyon boldog volt,
hogy eszébe jutott a ház a szigeten. Izgatottan lemászott az ablakpárkányról,
az asztalra ugrott, az asztalról a székre, a székről a földre, és elbaktatott a
zöld heverőig.
Fölrúgta
magát a zöld heverőre. „Így mégis más! – gondolta magában. – Legalább van
valami zöld körülöttem! Így jobban lehet emlékezni!” Ott kell kezdeni az
emlékezést, hogy először a szigeten nem volt semmiféle ház. Csak fű, fa, egér,
madár s nyúlcsalád, gyík, vadméh, szúnyog és tücsök, rengeteg tücsök!
Csúfolódott
is mindig a legkisebb ugrifüles a nyúlcsaládból, hogy ez nem is sziget, hanem
tücsökbölcső, lépten-nyomon belebotlok valamelyikbe, és sose tudom, hogy
melyikbe, mert olyan egyformák!
A tücskök
csak nevettek rajta, és itt is, ott is a fülébe cirrogtak, ciripeltek, hogy
csak úgy kapkodta a fejét a legkisebb ugrifüles.
Igen, meg
lepke is volt és szitakötő.
Mind a
kettőt nagyon csodálta, a lepkét is meg a szitakötőt is!
Ha meglátta
a lepkét lebegni a virágok között, odasietett, s alulról bámulta a gyönyörű
szárnyakat.
Ha meglátta
a szitakötőt, amint a nádszálon sütkérezett, leült a nád tövébe, és nézegette a
rezgő, átlátszó szitakötőszárnyat.
Ha a lepke
vagy a szitakötő elrepült, lent a földön követte őket, a fűben ugrándozva,
végig a szigeten, mint az árnyék.
Ám a
szitakötő vagy a lepke meg sem hallotta a kiáltozást, repültek a sziget végéig,
a tücsök meg követte őket lihegve a fűben, majd leült a kidőlt öreg fűzfára, és
nézte, hogy a szitakötő vagy a lepke eltűnik a folyó fölött.
Szeretett
üldögélni a kidőlt öreg fűzfán, nézte a hatalmas folyót, a csillogó vizet,
szeretett magányosan üldögélni a kidőlt öreg fűzfán a sziget végében, bámulni
az eltűnt lepke vagy szitakötő után.
Szerette a
nappalokat, szerette a hajnalokat, és szerette az estéket.
Ha a kidőlt
öreg fűzfán üldögélve érte utol az este, ámulva nézte mindig a hatalmas vörös
napot, ahogy megfürdik a folyóban, a hatalmas vörös nap lubickolt, mosta magát
a folyóban, szinte hallani lehetett a víz csobogását.
– Hé! –
kiáltotta ilyenkor a folyóban ringó nap felé. – Vízben fürdő! Aludni térő! Látlak!
A folyóban
fürdő nap lubickolt még egyet-kettőt, majd kimászott a vízből, elgyalogolt a
hegy mögé, este lett.
A tücsök is
lekecmergett a kidőlt öreg fűzfáról, és hazaballagott a sűrűsödő estében a
fekete törzsű fák alatt, kikerülte a hangyaboly dombját, ment haza elfáradva,
álmosan, a fekete törzsű fák alatt, a sűrűsödő estében.
A téli
tücsök nagyot ásított a szobában a zöld heverőn, lemászott a földre, s belebújt
a terepszínű hátizsák bal zsebébe, beszívta a vászon gyengülő zsályaillatát, és
mosolyogva elaludt."