"Bejártam, mondhatnám az egész világot, a Sarkvidékektől az Egyenlítő környékének félelmetes őserdein keresztül Kína, Japán, majd Amerika tájképi nagyszerűségei közé. Lenyűgöző nagyságú a norvég fjord, hangos kacagáshoz hasonlítanám a Garda-tó tájképi pompáit, jártam az Alpok gleccserein, meg a Spitzbergák tundráin, láttam a sivatagot, meg az indiai barlangtemplomokat, ott voltam a mongol pusztákon meg a mandzsu őserdőkben, de akárhol másztam fel valami hegytetőre, sehol sem voltam megelégedve a kilátással, mert nem volt benne a Balaton." (Cholnoky Jenő)
2019. december 7-én Stockholmban átadták az irodalmi Nobel-díjat. A 2018-as és
2019-es irodalmi Nobel-díjat Olga Tokarczuk és Peter Handke nyerte el.
Az indoklás szerint 2018 irodalmi Nobel-díját Olga Tokarczuk
azért kapta, mert elbeszélői képzelete mindenre kiterjedő szenvedéllyel a
határok átlépését mint életformát mutatja be. 2019 irodalmi Nobelét az osztrák
Peter Handkénak nagy hatású életművéért ítélték oda, amely nyelvi
találékonyságával az emberi tapasztalatok határvidékét és sajátosságait tárja
fel.
"Egy madár lakott benne – ezt érezte. De különös volt ez az ő madara, anyagtalan, megnevezhetetlen, s cseppet nem madárszerűbb, mint ő maga. Csupa olyasmi vonzotta, amit nem értett és amitől félt: kérdések, amikre nem volt válasz, emberek, akik előtt mindig rosszul érezte magát, vonzotta, hogy térdre essen, és egyszer csak kétségbeesetten imádkozni kezdjen, ne is kérjen semmit, egyszerűen csak beszéljen, beszéljen, beszéljen, abban a reményben, hogy hallgatja valaki. Gyűlölte ezt a benne lévő lényt, csak szaporítja a fájdalmát. Ha ő nincs, nyugodtan inna, üldögélne a háza előtt, és bámulná a háza előtt álló hegyet. Aztán kijózanodna, és ráinna kicsit a másnaposságra, aztán újra lerészegedne, akaratán kívül, minden szándék és elhatározás nélkül. Nyilván szárnya is volt a madárnak. Néha vaktában csapkodott vele a testében, verdesett a láncon, ő azonban tudta: meg van kötözve a lába, sőt alighanem nehezéket is kötöttek rá, hogy sose tudjon elrepülni. Istenem, gondolta, pedig nem is hitt istenben, miért kínoz így ez a valami bennem. Az állaton nem fogott az alkohol, mindig fájdalmasan józan maradt, emlékezett mindenre, amit Marek Marek csinált, amit elvesztett, amit eltékozolt, amit elszalasztott, amit nem vett észre, ami mellett elment. „Mért kínoz így, basszus?” motyogta részegen Ezéseznek, „mért ül bennem?”, de Ezésez süket volt, és nem értett semmit. „Elloptad az új zoknimat”, mondta. „Kint száradt a kötélen."
Olga Tokarczuk: Marek Marek. In: Olga Tokarczuk: Nappali ház, éjjeli ház. részlet, Jelenkor, 2013. 11. sz.
A kapus félelme tizenegyesnél Négy kisregény. / A rövid levél és a hosszú
búcsú / Az igaz érzés órája / A balkezes asszony; ford.
Gáli József, Györffy Miklós, Tandori Dezső.
Markó Béla kapta az idei Zelk Zoltán-díjat. Erről a díj kuratóriuma, Forgó Zsuzsa, Bazsányi Sándor és Kántor Péter döntött. Az elismerést Markó Béla december 4-én, szerdán a budapesti Fúgában tartott díjátadó ünnepségen vette át. Laudációt mondott Bazsányi Sándor irodalomkritikus, az eseményen Fekete Ernő színművész Zelk Zoltán-verseket mondott.
életrajz, művek, szakirodalom - Transindex: erdélyi magyar adatbank
Danyi Zoltán és Barnás Ferenc vehette át az idei Füst Milán-díjat Budapesten az Írók Boltjában. Laudációt Deczki Sarolta és Radics Viktória mondott.
Füst Milánnak, a magyar irodalom klasszikusának emlékére alapította özvegye, Helfer Erzsébet 1975-ben a Füst Milán-díjat, azoknak az íróknak a díjazására, akik az alapító okirat szerint ” az egyetemes emberi értékeket magas művészi színvonalon képviselik”. A díjat kétévenként felváltva költők és prózaírók kapják.
2011. szeptember 26-án az Országgyűlés a magyar nyelv napjává november 13-át nyilvánította. 1844-ben ugyanis ezen a napon fogadták el a magyart államnyelvvé tevő, a magyar nyelv és nemzetiségről szóló 1844. évi II. törvényt. A magyar nyelv napja alkalmából két nyelvészeti szótárat mutatunk be!
A Tinta Kiadó 1992-es megalakulása óta folyamatosan jelenteti meg nyelvészeti szótárait: Magyar szókincstár, Etimológiai szótár, Régi szavak szótára stb., több közülük hiánypótló munka, ahogy a Rácz János szerkesztette Állatnevek enciklopédiája ésNövénynevek enciklopédiája is. Mindkét mű a Magyar nyelv értelmező szótára (ÉrtSz.) növény és állatnév anyagára épít, a szótörténeti rész gerincét pedig a Magyar nyelv történeti- etimológiai szótára (TESZ) adja. Talán kevesen tudják, milyen gazdag múlttal rendelkezünk a magyar herbáriumok és zoológiai munkák területén, hogy csak néhányat említsünk: Melius Juhász Péter 1578-ban kiadott Herbariuma, az 1807-ben megjelent Diószegi Sámuel-Fazekas Mihály Magyar fűvész könyve vagy Miskolczi Gáspár 1702-ben kiadott Egy jeles vad-kert című munkája. Ezen tudományok fejlődésében mérföldkő volt a svéd Linné 1753-ban kiadott Systema Naturae című munkája. A Linné-féle nómenklatúra 7700 növényfaj és 4235 állatfaj leírásával megteremtette a modern rendszertan alapkategóriáit, bevezette a kettős nevezéktant. A növény- és állattani nyelvészeti szótárak tekintetében fontos erről beszélni, mert a munkák szerkesztésénél el kell döntenie a szerzőnek, hogy az onomasziológiai (rendszertani) elrendezést vagy az alfabetikus sorrendet választja, Rácz az utóbbit tette, betűrendben közli a szócikkeket.
A Növénynevek enciklopédiája 760 szócikkében 1030 növénynév szerepel, az Állatnevek enciklopédiája578 szócikkében mintegy 3000 állatnevet kereshetünk vissza a háromnyelvű (magyar, latin, német) mutató segítségével. A két munka felépítése hasonló elvet követ. A szócikkek élén a növény- ill. állatnevek rövid meghatározása áll, ezt követi a latin elnevezésük. Az adatközlő részt a szótörténet vezeti be, közli a címszó első felbukkanását a magyar írásbeliségben, életútját a magyar nyelvben: milyen fontos szótárak, zoológiai ill. botanikai művek említik, végül kitér a nyelvjárási adatokra is. Az ezt követő magyarázó részben a szó alaktani felépítéséről olvashatunk, végigkövetve annak etimológiáját, a névadás indítékait, társneveit és idegen nyelvi megfelelőit. Az utolsó részben rövid rendszertani leírás szerepel a vizsgált állatról ill. növényről, az emberhez való viszonyáról, mitológiai, néprajzi és irodalmi vonatkozásairól.
Jelen sorok írója elmúlt nyári kis-balatoni barangolásai után újraolvasta Fekete István Tüskevár és Téli berek című művét. Úgy gondolta, a regényből kiválaszt néhány növény- és állatnevet, felkutatja azokat régi botanikai illetve zoológiai munkákban, és a Rácz-féle szótárakat is próbára teszi.
Talán sokan emlékeznek rá, hogy Tutajos a berekbe való megérkezése után rögtön kiszemeli magának a kiszáradt fán üldögélő barna kányát, s a mű végén sikerül lelőnie. Rácz János Állatnevek enciklopédiájában a kánya címszónál találunk rá. Meghatározása: a hollónál nagyobb testű, villás farkú (dögevő) ragadozó madár, latin neve Milvus. Közszóként 1470-ben bukkant fel először: kanya, a TESZ 1763-ból a gánya alakot említi. Szláv jövevényszó, alapja az ősszláv kanja, hangutánzó szó, a ragadozók vijjogását utánozza. A tollazat színe alapján megkülönböztetünk vörös kányát, barna kányát(!), népnyelvi nevén berki kányát, megtudhatjuk, hogy olyan nyelvjárási változatai vannak, mint vadó, krampacs, végül a rövid zoológiai leírás után néhány szólásmondást találunk: Hordja el a kánya stb.
Ha Kiss Jenő Magyar madárnevek (1984) című munkáját ütjük fel, akkor már egy kis biológiai előképzettségre is szükségünk van, mert Kiss nem az alfabetikus elrendezést választotta, hanem a rendszertanit, munkája felépítésénél Chernel István és Herman Ottó ornitológiai munkáira támaszkodott. A mű végén természetesen találunk latin-magyar névmutatót, de a barna kánya önálló címszót a Sólyom-alakúak rendszertani besorolás alatt olvashatjuk. A szó eredetét kutatva Kiss a német (brauner) és olasz (nibbio bruno) tükörfordításra alapoz.
A Téli berekben Tutajos rókára vadászik éjszakánként. Rácz János munkája szerint a róka: bozontos bundájú, bozontos farkú ragadozó állat, latin neve: Canis vulpes. A Jordánszky-kódex (1516-1519) említi először: „Az rokaknak lykok vag’on, es az eghy madaraknak feezkök”. Egyes nyelvészek ősi örökségnek tartják az uráli korból, mások meghatározhatatlan eredetű vándorszónak vélik.
Miskolczi Gáspár 1702-ben kiadott Egy jeles vad-kert című munkájában így írja le: „ A Róka is az emberek előtt igen esméretes állat, melly főképen három nevezetes gonoszságokról jegyezetik meg: mert igen ravasz, kegyetlen és nagy ételű. Gyűlölséges állat ez az ő ragadozásáért, útálatos az ő büdös vizelletiért, gyalázatos a maga életére való vigyázatlanságáért, midőn a mások életére incselkedik..."
S ha ellátogatunk a Diás-szigetre, ahol a Fekete István emlékszoba mellett megtekinthetjük a regény leírása alapján felépített Matula kunyhót is, megismerkedhetünk a Kis-Balaton növényvilágával. A terület egyik jellegzetes fája az égerfa. Nézzük, mit tudhatunk meg róla Rácz János könyvében. Az égerfa vizek partján növő nyírfaféle, latin neve: Alnus, először 1067-ben említik okleveles szórványemlékeinkben: Egur néven, későbbi változatai: 1171: egrug, 1193: egris. Számos helységnevünkben szerepel (Zalaegerszeg), több nyelvjárási alakzata van (egérfa), társnevei berekfa, molfa. A hozzá fűződő hiedelmek egyike szerint, mivel embert elnyelő lápokban él, az éger gonosz szellemek fája.
A Diószegi-Fazekas féle Magyar fűvész könyv (1807) így ír az égerfáról: Barkája ékforma-tsonka vatzkokból áll; minden vatzkonn 3 virág, pikkely tsélzébenn: megkülönböztet: mezgés, körkörös és hamvas Égerfát.Melius Juhász PéterHerbariuma (1578): Eger fa néven ismerteti: Tvuz és egh termésetű az Eger fa, az vizes földben mint egy czont ugy ál, áz főld kűuűl meg rothad. Hasna: … Az leuelet hincz meg, és az házban tericz el, és az balhákat ki uzi.
75 éve, 1944. november 9-én halt meg Radnóti Miklós. A költőre az Októberi erdő című versével emlékezünk. A vers 1938-ban, a Meredek útcímű kötetben látott napvilágot. A Meredek út - Radnóti életében megjelent utolsó kötete - 1938. december elején jelent meg a Cserépfalvi Kiadónál. A Magyar Bibliophil Társaság Az év legszebb könyve címmel tüntette ki.
„A Meredek út Radnóti költészetének alakulása szempontjából kitüntetett kötet: azt a pillanatot rögzíti, amikor a gyerekkori haláltrauma feldolgozása végéhez közeledik, és az alatta érlelődő másik, háborús haláltudat felszínre tör és átveszi a főszólamot. (…) A magánéleti traumára az évek rárakták a külvilág hordalékát, mindaz a fenyegetettség, amit egy zsidó vallású családba született magyar állampolgárnak el kellett viselnie, Radnótinál traumatikus halálélménybe fulladt” - írja Ferencz Győző a Radnóti Miklós élete és költészete (Budapest, Osiris Kiadó, 2009.) című monográfiájában.
Októberi erdő
A bokron nedves zűrzavar
a tegnap még arany avar
barna sár lett a fák alatt,
férget, csigát, csirát takar,
bogárpáncélt, mely széthasadt;
hiába nézel szerteszét,
mindent elönt a rémület,
ijedt mókus sivít feléd,
elejti apró ételét,
ugrik, – s a törzsön felszalad;
tanulj hát tőle, védd magad,
a téli rend téged se véd,
arkangyalok sem védenek,
az égen gyöngyszín fény remeg
s meghalnak sorra híveid.
90 éve született Kertész Imre, Magyarország első Nobel-díjas írója. Az alkotóra a 2006-ban megjelentK. dosszié című önéletrajzi munkája bemutatásával emlékezünk.
„… az egyetlen olyan könyvem, amelyet inkább külső indíttatásra, semmint belső késztetésből írtam: egy annak rendje és módja szerinti autobiográfia. Ha azonban elfogadjuk Nietzsche javaslatát, aki a regény műfaját a platóni dialógusoktól eredezteti, az Olvasó valójában egy regényt tart a kezében”- írja Kertész Imre a könyv előszavában.
A mű keletkezéstörténete a következő. A 2002-ben Nobel-díjat kapott szerző életét és munkásságát bemutató kötetet tervezett a Magvető Kiadó, melyhez Hafner Zoltán szerkesztő 2003-2004-ben egy életinterjút rögzített az íróval; az ebből született kézirat késztette Kertész Imrét arra, hogy a szöveget átdolgozva önálló irodalmi művet alkosson.
A fejezetekre nem tagolódó könyvben a párbeszédes formát megtartva, a szerző mintegy megkettőzi önmagát, így esik szó életének fontosabb csomópontjairól, olvasmányairól, alkotói pályájának főbb állomásairól úgy, hogy a műveiből idézett kulcsszövegekre is folyamatosan reflektál, keresve a választ az élet és irodalom, valóság és fikció szétválaszthatatlanságának nagy kérdésére.
„A legnagyobb
problémát persze az első regényem okozta, a Sorstalanság, ahol azzal kellett szembesülnöm, hogy sokan
megírták már, amelyek között nagyon sok rossz változat volt, és egy-két jó. De
a lényeg az volt, hogy nem szabad azonosulni. Jól kellett ismerni a nyelv
határait. Nagyon világosan kellett tudni azt, hogy az, aki itten beszél, nem
egy valódi hús-vér, hanem egy regényfigura, akinek nyelve van. Tehát csak
nyelv és semmi más. És ez az a törvény, amely fegyelemben tart, és amelyet
átlépve idegen szövegek keletkeznek. Ez jó és világos kontroll, csak nehéz.
Úgyhogy a Sorstalanság megírása
közben néha évek teltek el két fejezet között. Nem tudtam beilleszkedni abba a
stílusba. Mondom, az elsődleges az, hogy aki beszél, az irodalmi figura, az
csak egy nyelv, nem hús-vér valóság. És ahogy hús-vér valósággá próbáljuk
tenni, elfuserálódik az egész.”
"A halál kiszámíthatatlan, de megcsináltam az életművemet."
Friderikusz Sándor interjúja.
2014. 09. 04.
Kertész Imre a DIA-n: életrajz, digitalizált művek, bibliográfia és szakirodalom
2018-ban a Magvető Kiadónál megjelent, a Vak majom című regényéért Fehér Boldizsár vehette át a legjobb első prózakötetnek járó Margó-díjat az irodalmi fesztivál megnyitóján október 10-én, a Várkert Bazárban.
"A Vak majom egy kifordított fejlődésregény, a főszereplő ugyanis megkap mindent, mégis összeomlik az élete. Érdekes módon azonban éppen ez mozdítja ki abból a passzív és céltalan állapotból, amibe kényelmesen belesüppedt. Az alapvető életfilozófiája ugyanis sokáig az, hogy ha nem csinál semmit, nem is ronthat el semmit. Csakhogy a világ nem így gondolja, saját felelősségére pedig csak az ébreszti rá, hogy belekeveredik egy nagyon bizarr pszichológiai kísérletbe, amelyet két Nobel-díjas boldogságkutató talált ki." (Könyvesblog)
„Keresem-e a gyönyört? Keresem-e az igazságot? Keresem-e a művészetet?
Lehet-e reményem, hogy valaha találok valamit is?” (Csáth Géza)
Csáth Géza, író, zeneesztéta,
orvos, családi nevén Brenner József 1887. február 13-án született Szabadkán.
Apja, dr. Brenner József ügyvéd, anyja Decsy Etelka korán meghalt
szívbetegségben. Apja későbbi feleségével, Budanovits Ilonával együtt nevelte. Testvére,
Brenner Dezső később Jász Dezső néven publikált, apai ágon unokatestvére pedig
Kosztolányi Dezső, akit Dide, Desiré néven emleget Naplóiban.
1896-ban kezdte meg gimnáziumi
tanulmányait, már gyerekként jellemezte három terület párhuzamos művelése (irodalom,
képzőművészet, zene), ami miatt később Kosztolányi „hármas-művésznek” nevezte
unokaöccsét. Írásai 1903-ban – zenekritikusként mutatkozott be – jelentek meg
először a Bácskai Hírlapban.
„Péntek! Ma születésnapom volt, gyönyörű nap! Fájdalmas emlékek
fűződnek a mai és az ezelőtt 16 év előtti naphoz. Édesanyámnak okoztam
fájdalmat és örömet, neki és apámnak ugyanakkor, ámbár azt se nagyot. Idétlen
voltam. „Nem marad meg” – mondta az orvos. És mégis élek. Sok keserűséget értem
meg később, különösen az elmúlt időkben. Nem fájdalmak, üresség a lélekben, ez
kínzott. Sokat örültem gyerekkoromban. Most mindig kevesebb és kevesebb az
öröm.”
(Cs. G. Napló, 1903. február 13. péntek)
Csáth Géza, Kosztolányi és Brenner (Jász) Dezső
Nyolcadikos gimnazistaként, önképzőköri ülésen fölolvasta A kályhacímű elbeszélését, az írásért dicséretet kapott, a szöveget elküldte Bródy Sándornak, aki biztatta.
Érettségije, majd sikertelen
zeneakadémiai felvételije után a budapesti orvostudományi egyetemre iratkozott
be. A zenétől nem távolodott el, 1906 őszétől 1909 tavaszáig a Budapesti Napló
zenekritikusa volt, 1908-ban pedig megjelent első novelláskötete, A varázsló kertje.
1909-ben kapta meg
orvosi diplomáját, majd Budapesten, a Moravcsik-féle ideg- és elmeklinika
gyakornoka lett. Idegorvosi munkásságának kiemelkedő alkotása az Egy elmebeteg nő naplója.
1910-től 1913-ig több fürdőhelyen
(Stósz, Stubnyafürdő, Palics) tevékenykedett orvosként, az ótátrafüredi praxis
alatt ismerkedett meg későbbi feleségével, Jónás Olgával.
Ezekben az években rendkívül
tevékeny alkotóművészként is: 1910-től 1912 ig a Világ zenekritikusa, Janika és Hamvazószerda című darabját a Magyar Színház tűzi műsorára, s
1911-ben a Délutáni álom, a következő
évben pedig a Schmidt mézeskalácsos
című novelláskötete jelenik meg.
„Fellapozhatjuk-e Csáth szövegeit anélkül, hogy a lényét, sorsát,
szellemét őrző nyelvből ne éreznénk ki a szenvedélynek, az energiának, az
ártatlanságnak s tragikusan mély érzékenységének a lélegzetét s légszomjait?
Művészi világának és világélményének megközelítése aligha tűnne számomra e
pillanatban lehetségesnek, ha nem kísérelném meg annak a nehezen körvonalazható
hálónak felfejtését, melyet Csáthnál a lélek, a szellem és a formák
összefüggése jelent. Ami mindebből megérzékített, tehát tapintható, az ezen
összefüggéseknek szintaxisa, a szellemiségnek a szerkesztésbe projektált, abban
inkarnálódó rendszere.”
Thomka Beáta: A kárhozat grammatikája (Üzenet, 1987. 1-3. sz.)
Csáth 1910. április 20-án hajnalban használ először morfiumot, miután egy orvos tévesen tbc-t diagnosztizált nála. 1913-ra erős morfiumfüggőségét nem tudja kordában tartani, ősszel bevonul a Liget Szanatóriumba elvonókúrára. A kezelés sikertelenségét újabb novelláskötetének (Muzsikusok) megjelenése oldja.
1914-től katonaorvosi szolgálatra hívják be, s miután kiderül morfinizmusa, felülvizsgálatra, majd elvonókúrára küldik, hosszabb időre szabadságolják, 1917-ben végleg fölmentik a katonai szolgálat alól. Ezután Regőcén, majd Földesen vállal orvosi állást.
„Leírhatatlanul sokat szenvedett. Vértanútestén nem volt egyetlen
fillérnyi helyecske sem, melyet föl ne tépett volna az oltótű. Tályogok
keletkeztek rajta, és szíjakkal kötötte át a lábát, hogy valahogy vánszorogni
tudjon. Így dolgozott. évekig. Naponta ellátta orvosi teendőit a kis bácskai
faluban, és míg lehajtott fővel ballagott a biztos halál felé, sok-sok embernek
adta vissza egészségét. Hogy milyen helyzetbe került, azt az utolsó hónapjáig
nagyon jól tudta. Néha azt is, hogy nincs belőle kivezető út. Mint orvos,
figyelte magát, és kísérletezett a testével. Váltogatta a mérgeit, a morfiumot
a pantoponnal és az ópiummal, de akár a hínárba került úszó, egyre jobban
belebonyolódott.”
1919-ben
morfiumfüggősége már olyan méreteket ölt – felesége feltételezett hűtlensége
miatt súlyos téveszmék gyötrik –, hogy a bajai kórház elmebetegosztályán ápolják,
az elvonástól rettentő kínokat él át. A kórházból megszökik, hazagyalogol,
majd három revolvergolyóval megöli feleségét, s öngyilkosságot kísérel meg. A
sikertelen kísérlet után a szabadkai Mária Valéria Közkórházba szállítják.
Újabb szökése után Kelebiánál a szerb demarkációs vonalnál 1919. szeptember
11-én feltartóztatják. Nem sokkal később nagy adag pantopont fecskendez be magának, és
meghal.
Agyvelejét, szívét és máját,
kívánsága szerint, öccse a pesti klinikára, első munkahelyére küldi. Emléktábláját
később itt, egykori rendelője ablaka alatt avatják fel.
- naplók
„A mániákussá váló rögzítési
kényszernek köszönhetően szinte lépésről-lépésre követhető Csáth pályájának
eltorzulása. Mintha valami lidérces lélektani regény alapanyagát olvasnánk, a
megörökített események nyomán egyre direktebb módon önmagát analizáló és
félreanalizáló élveboncolások dokumentumait.” – írja Szajbély Mihály.
Csáth Géza, alias Brenner József
1897. április 7-én tízévesen kezdte vezetni naplóját. A feljegyzések
folyamatosak a gimnáziumi érettségi időszakáig, majd kissé szaggatottabb
formában eljut a budapesti orvosi egyetemre való beiratkozásáig, az utolsó
bejegyzés 1904. december 20., itt jelzi, hogy szakít a napló-formával, s ezután
„életének minden neves mozzanatát nyomtatásra adja”. Ám két év szünet után,
1906 januárjától 1911 novemberéig ismét folyamatosan vezeti naplóját. Ahogy
1912 őszén és telén, majd a háború első évei alatt is. A napló-bejegyzések
mellett is születnek feljegyzések, memoárjellegű szövegek (Morfinizmusom
története, Nemi életem leírása) is, az utolsó bejegyzés 1919-ből, felesége
meggyilkolását követő időszakból való.
- PIM
CSÁTH - A varázsló
halála
Emlékkiállítás Csáth
Géza halálának 100. évfordulója alkalmából
Petőfi Irodalmi
Múzeum
2019. április 30. - 2020. május 31.
„Idáig jutnak a hősei, s akkor jön az ő pillanata, árva Csáth ideje. A lélek talán megroggyant megint, mert vihetetlen volt a lázasan dolgozó ember terhe, aki orvos a Moravcsik-klinikán, aki rendszeres tárcanovellista, zenekritikus, jegyzetíró, szinte minden épkézláb hazai lapban ott a neve, természetesen a Nyugatnak is aktív munkatársa. És parancsolni akar a tehetség ennek a léleknek, mint tett korábban, hogy gyerünk cipelni tovább, de a lélek azt mondta, édes gazdám, kifáradtam. Erre ez a kemikálék terén tájékozott orvos azt mondja, most adok neked energiát, és pontosan, merthogy egy állapotát naplójában pontosan detektáló szerzőről van szó, és pontosan 1910. április 10-én, egy gyötrő éjszaka után, hajnali fél hatkor a bőr alá, a tehetség mellé csúszik az első adag morfium. És csúszik ettől fogva majd’ minden nap, aztán minden nap és minden nap többször is. És elindul a küzdelem, hogy az adagokat mértéken tartsa, de mind sikertelenebb ebben a küzdelemben, olvashatjuk ki a Naplóból, nem adja meg magát ez a nagyúr. A vesztés meghozza az önvádat, aztán a dekoncentráltságot, aztán az elidegenedést a világtól és a normalitástól, míg végül a bőr alá eresztett anyag minden egyebet kiirtott abból a bőr alatti lényből, aki valaha Csáth Géza volt.”
Szász János 1998-ban a Wittman fiúkcímmel Csáth Géza az Anyagyilkosság című novellája nyomán
rendezett filmje után ismét Csáth-írásokhoz nyúlt: a Brenner József néven
megjelentetett Egy elmebeteg nő naplója
című, orvosi jellegű írások mellett más, Csáth Géza néven publikált írások is
helyet kaptak az Ópium címmel
forgatott film forgatókönyvében. Az alkotás a 38. Magyar Filmszemlén négy díjat nyert.
Ópium - Egy elmebeteg nő naplója (részlet)
magyar-német-amerikai filmdráma, 108 perc, 2007
rendezte Szász János
- Csáth Géza-díj
A Csáth Géza-díj a Fiatal Írók Szövetsége2016-ban alapított irodalmi díja, melynek kuratóriumát a FISZ-tábor nulladik napjának mindenkori résztvevői alkotják. A kizárólag adományokból alapított díj mellé egy hasított sertést, illetve névre szóló hentesbárdot kap a díjazott. A díjat 2016-ban Kabai Lóránt költő, szerkesztő, 2017-ben Orcsik Roland költő, szerkesztő és irodalomszervező, 2018-ban Csehy Zoltán költő, műfordító, szerkesztő, 2019-ben Terék Anna költő kapta.
Rejtelmek labirintusában: összegyűjtött esszék, tanulmányok, újságcikkek /
/szerk., sajtó alá rend. és az utószót írta Szajbély Mihály/
Budapest: Magvető, cop. 1995.
Az életet nem lehet becsapni: összegyűjtött színpadi művei
/szerk. és sajtó alá rend. Szajbély Mihály/
Budapest, Magvető, cop. 1996.
Fej a pohárban: napló és levelek, 1914-1916
/sajtó alá rend. Dér Zoltán és Szajbély Mihály
Budapest, Magvető Könyvkiadó, cop. 1997.
Egy elmebeteg nő naplója: összegyűjtött elmeorvosi tanulmányok
/szerk. és sajtó alá rend. Szajbély Mihály
Budapest, Magvető Könyvkiadó, cop. 1998.
A muzsika mesekertje: összegyűjtött írások a zenéről
/szerk.és sajtó alá rend. Szajbély Mihály/
Budapest, Magvető, cop. 2000.
Csáth Géza: 1000 x ölel Józsi: családi levelek 1904-1908
/sajtó alá rend. és az utószót írta Beszédes Valéria/
Szabadka : Szabadegyetem, 2007.
Mesék, amelyek rosszul végződnek: összegyűjtött novellák
/szerk. és sajtó alá rend. Szajbély Mihály/
Budapest: Magvető Könyvkiadó,cop. 2008.
"Méla akkord: hínak lábat mosni": naplófeljegyzések, 1897-1904
/sajtó alá rend. Molnár Eszter Edina és Szajbély Mihály/
Budapest, Magvető, PIM, 2013.
Úr volt rajtam a vágy: naplófeljegyzések és visszaemlékezések, 1906-1914 /
/sajtó alá rend. Molnár Eszter Edina és Szajbély Mihály/
Budapest, Magvető, 2016.
Sötét örvénybe süllyedek: naplófeljegyzések és visszaemlékezések, 1914-1919
/sajtó alá rend. Molnár Eszter Edina és Szajbély Mihály/
Budapest, Magvető, 2017.
"Csak nézni kell ezeket a rajzokat...": Csáth Géza földesi naplórajzainak és
rajzfüzetének atlasza / szerk. Ágoston Pribilla Valéria, Hózsa Éva és Nikov K.
Olga
Szabadka, Városi Könyvtár, 2009.
szakirodalom
Csáth Géza-bibliográfia /összeáll. Dér Zoltán /
Újvidék, Forum Könyvkiadó, 1977.
Dér Zoltán: Ikercsillagok /Kosztolányi Dezső és Csáth Géza/
Újvidék : Forum Könyvkiadó, 1980.
Kelecsényi László: Csáth és a homokember (Egy házasság története)
Noran Libro kiadó, 2009
Lovas Ildikó: Spanyol menyasszony: lány, regény
Pozsony, Kalligram, 2007.
Tolnai Ottó: árvacsáth
Budapest, Novi Sad, Orpheusz Könyvkiadó Kft., Fórum, 1992.
Tolnai Ottó: árvacsáth
szajbély mihálynak
noha legszívesebben falnak mentem volna különben is
vannak emberek akik tényleg falba verik a fejüket
bambát tettetve hallgattam désiré új tézisét
miszerint egy költőnek sok édességet kell ennie
sok bonbont és rumos bombát
imád mondja az adria túlsózott tintalevese mellett
kis cukrászdákban nagy habostortákban fuldokolni
már nem tetettem a bambát
a fal tényleg véres volt a fejemtől
de désiré közömbösen folytatta
a költő olyan mint a cigány
disznóvágáskor elmegy hazulról
kezében fordított újsággal hideg kocsmákban didereg
mert nem bírja a zsírszagot
de akkor kis lila áriáit végképp félbeszakítottam
mondd désiré ki az a költő
aki megállás nélkül azt sugdossa nekem
aki egész opusát erre a refrénre építi hogy
árvacsáth
Életének 87. évében 2019. szeptember 13-án elhunyt Konrád György Kossuth- és Herder-díjas író, esszéista, szociológus.
"A könyveidben gerillaharcot vív az egyén mindenfajta elszemélytelenítő totalitarizmus ellen. Valami vérmesen és semmiképp sem búskomoran, bár melankolikusan emberi hatja át a könyveidet; vérbő, pikareszk vonás, ami élvezetessé is teszi a harcot. Vidulni most nincs miért sem nálunk, sem nálatok, sem más helyein a világnak, jól jön hát a te katasztrófa-szakértelmed: segítesz, hogy ne hagyjuk magunkat. Ha mégoly keserű is a túlélés „kaján szerencséje”, nem veszi el a barátkozástól, az alkotóerőtől, a vitézkedéstől a kedvet."
"Álló marhavagonban ültünk 1945 februárjában egy padon. Nem tudtam
elszakadni a nyitott ajtótól, amelyen át a havas síkságról bevágott a
szél. Haza akartam menni Budapestről, hogy ne legyek vendég, ezért volt
ez az egyhetes út vissza, Berettyóújfaluba, ahonnan a szüleinket
elvitték, és ahonnan sikerült a deportálás előtti utolsó napon
eljönnünk. Ha másnapig késlekedünk, Auschwitzba kerültünk volna.
Tizennégy éves nővérem esetleg túléli. Én tizenegy éves voltam, az
osztálytársaimat Mengele doktor mind gázkamrába küldte."
"A huszadik század utolsó évében, egy romos Szent György-hegyi présház tornáclépcsőjéről, verőfényes nyári napon, hegyeken és öblökön át, nézhettem a világ színeváltozását, szürke homályba merülését. Vártam a teljes elsötétülést, volt bennem egy kevés remegés, el tudtam képzelni, hogy ez a nappali sötétség itt marad, de kisvártatva a tó, a szőlőshegyek, a fasorok és a templomtornyok lassú és feltartóztathatatlan tündöklésbe fogtak, és az emberi léptékkel ritka csillagászati mutatvány véget ért."
10 éve, 2009. augusztus 7-én hunyt el Cseh Tamás. Ebből az alkalomból Bérczes László interjúkötetét ajánljuk az olvasók figyelmébe. A kötet második kiadása tavaly jelent meg az Európa Kiadó gondozásában.
A könyv húsz beszélgetést tartalmaz, amelyek 2006. augusztus 27. és október 9. között készültek, az utóirat pedig egy évvel később, 2007. június 8-án íródott.
A felütés mellbevágó, a 2006. szeptemberi Bakáts téri koncert után vagyunk, néhány héttel azelőtt rosszindulatú daganatot diagnosztizáltak Cseh Tamás tüdejében. Az ember ilyen hír hallatán megdermed és zavarban érzi magát, de Bérczes ezt azonnal feloldja és teszi a továbbiakban is, a betegségről végig nyíltan, természetesen beszélnek.
Az olvasó azonban nem hagyományos életút-interjút kap. S nemcsak azért, mert a két szereplőt több évtizedes barátság köti össze, s a közvetlen beszélgetős stílus végig megmarad, hanem azért is, mert Bérczes nem mechanikus kérdezz-felelek ritmust diktál, bár nagyon is tudatosan építkezik; mint egy szeizmográf figyel, érzékel, megjelöli a témát, oda-vissza ugrálnak térben és időben, s ettől aztán lazábbá válik a szerkezet, de nem tördelődik szét. Bérczes minden beszélgetés elején rögzíti az adott pillanatot: az egészségi állapotot, a kezelések hatásait, vagyis a jelent, innen kalandoznak el a múltba, de a jövőről is szó esik a reményteljes gyógyulás fényében.
A könyvnek természetesen van egy kronologikus szálra felfűzhető menete is, melynek kiindulópontja a tordasi gyermekkor. A falusi környezet, a természethez kötődő élmények Cseh Tamás egész életét meghatározták. Majd jöttek a budapesti kamaszévek, az első gitár, amit egy gyufaszállal pengetett, zenélés a gimnáziumi együttesben, ne feledjük, a 60-as években vagyunk!
S aztán a pálya elindulása, az első fellépés a Kex-szel a Citadellán, majd az első lemez, a Levél nővéremnek Másik Jánossal, az első koncert a Huszonötödik Színházban, dalok, lemezek, fellépések, színházak (Katona, Bárka): a sikerek, s mindezzel együtt a törések, a legsúlyosabb, a hét éves szünet Bereményivel.
S aki mai szóhasználattal ikonná válik, azt legendák övezik, ebből is kapunk bőven ízelítőt: hogyan találkozott Bereményi Gézával, a szövegek írójával, hogyan született az első dal, az Ócska cipő, de olvashatunk az Iskola utcai albérletről, ahol Baksa Soós János egy napon ott hagyta a gitárját (disszidálásának jelzése volt ez), a pesti művésztársaságról (Szentjóby, Erdély Miklós, Bódy Gábor) és így tovább.
A hagyományos interjú köteteknek mindig van egy fejezete, amely a művész privát szféráját kutatja, tárja fel, s az olvasó lázasan keres valamiféle emocionális indíttatást az életmű vonatkozásában. Ezekről is szó esik a beszélgetések során: a Budapesthez való kötődés, a kővágóörsi és bakonybéli ház, az indiánosdi, vonzódás a régi tárgyakhoz, s természetesen a család éltető ereje mind fontos szálak Cseh Tamás életében, de valahogy azt érezzük, hogy az életforma és az életpálya nem válik ketté, szerves egészet alkot.
S mindezek után a legfontosabb kérdés megválaszolása még hátravan, mi a titka ezeknek a daloknak, miért válhatott generációk meghatározó alapélményévé.
„…a dalszerzés mindvégig megmaradhatott pusztán a belső alkotói feltételeket szem előtt tartó, ha úgy tetszik, privát ügynek. S épp ez a különleges autonómia tette lehetővé, hogy olyan közösségi élménnyé válhassanak, amely közvetlenül a privát élettapasztalatokban találja meg a kapcsolódási pontjait. A szűkre zárt Kádár-kor (és ami később belőle visszamaradt) a mindennapi reményeket és félelmeket is kompromisszumok tárgyává teszi, és ennek az élethelyzetnek a tragikomikumát a klasszikus dalokban megszólaló figura nem is annyira kimondja, mint inkább megjeleníti, a belülről ismerős tétovaság, önsajnálat vagy éppen önáltatás finom iróniával ellensúlyozott fordulataival idézi meg" - írja Keresztesi József a Revizor online kritikai portálon.
Cseh Tamás-Bereményi Géza: Születtem Magyarországon
100 éve született Sir Edmund Hillary (Auckland, 1919. július 20. –
Auckland, 2008. január 11.) új-zélandihegymászó, aki 1953. május 29-énTendzing
Norgaj serpávalegyütt elsőként mászta meg a Föld legmagasabb
hegycsúcsát, a Mount Everestet.
A Mount Everest, a világ legmagasabb hegye 8848, az újabb mérések
szerint 8850 m. A tibetiek számára több ezer éve ismert és számon tartott Csomolungma (jelentése: a Föld legjóságosabb Istenasszonya), Mijolangszangma,
az Öt Hosszúéletű Nővér egyikének lakóhelye Nepál és Tibet (ma kínai
fennhatóság alatt) határán áll. A britek a Himalája trigonometriai méréseit
1852-ben fejezték be, s ekkor vált egyértelművé, hogy az addig Peak XV leltári számon azonosított csúcs
a világ legmagasabb hegye. A nyugati világ nem elégedett meg a tibeti névvel, s
a kutatást végző hadmérnök, Sir George Everest után a hegy Mount Everestként
vonult be a köztudatba.
Az Everest-irodalom bemutatásának élére Roberto
Mantovani: Hegymászók a világ tetején.
Budapest, Gabo, 2001. című műve kínálkozik. Az osztrák Kurt Diemberger bevezetőjével ajánlott munka az 1990-es évek közepéig követi
az Everest történetét. A könyv különleges archív fotókra épül, egyik
legérdekesebb része az Akik feljutottak
című fejezet, amelyben részletes kronológiai áttekintést kapunk a sikeres
expedíciókról.
Az Everest megmérése csak az első
állomás volt, de az expedíciók több évtizedig várattak
magukra. A Dalai Láma 1920-ban megadta az engedélyt a tibeti beutazásra, s
1921. január 12-én induló első brit expedíció 5270 m-ig jutott, a következő
évben a 7000 m-t is elérték különösebb felszerelés nélkül. De nem adták föl,
1924-ben újra visszatértek!
A csapat tagja volt egy lángoló
tekintetű, Cambridge-ben végzett történelem tanár, George Leigh Mallory, a
hegymászás történetének egyik legemblematikusabb alakja, aki „mászás közben
egyedül csak rá jellemző mozgást produkált”. Társával, Andrew Irvine-nal 1924.
június 8-án indított csúcstámadást a 8160 m-en lévő 6. táborból. Előttük Teddy
Norton 8574 m magasságig jutott oxigénpalack nélkül. Malloryt feszítette a
vágy: „Szinte kizárt… hogy én ne jussak fel a csúcsra; el nem tudom képzelni
magam, amint dolgavégezetlenül kullogok lefelé” - írta Ruth-nak, a feleségének.
A csapat geológusa 8451m-en még távcsővel látta őket, majd eltűntek, soha többé
nem kerültek elő.
Két amerikai, Conrad
Anker és David Roberts 1999-ben indult el az eltűnt hegymászók holttestének
megkeresésére. Könyvükben - Conrad Anker- David Roberts: Mallory nyomában. Budapest, Park, 2000. -a két expedíció
története párhuzamos, a holttestek keresése a heggyel való megküzdést is
jelentette. 8160 m-en megtalálták Mallory tetemét: „Szinte vallásos élmény
volt. Egyből azt gondoltam, hogy ez a hegymászás történetének egyik legnagyobb
alakja. Térdre borultam, és útmutatásért imádkoztam. Útmutatásért esdekeltem,
nehogy megszentségtelenítsem a helyet, ahol nyugszik” - írja Anker. 75 éve
feküdt ott, a zsebében volt a szemüvege, ami azt jelentheti, hogy lefelé
tartottak a hegyről és alkonyatkor érhette őket a baleset, de Mallory fényképezőgépe,
ami bizonyíthatta volna az eredményt, nem került elő. A Mount Everest
megmászásának páratlan alakja, aki társával a Hamletből és a Lear királyból
olvasott fel a sátorban, a keleti Rongbuk-gleccser felfedezésével, ahonnan az
Északi-nyereg (7000 m) könnyen megmászható, megtalálta a hegycsúcshoz vezető
kulcsfontosságú útvonalat.
1924 után csendes évek
következtek, a 30-as években indult expedíciók a földrajzi ismeretek bővítésére
koncentráltak, s a háború ideje alatt feledésbe merült a hegy meghódításának
még a gondolata is.
1949-ben Nepál megnyitotta
határait, s a felderítetlen déli oldal nyitva állt. A siker már
a levegőben volt (a dán Larsen felfedezte a Rongbuk völgybe való átjárót), s komoly
verseny alakult ki a svájciak és a britek között, hogy ki hódítja meg végre a
csúcsot, ráadásul az engedélyek idényenként
csak egy csapatnak szóltak. Még 1935-ben egy brit expedícióban a serpák
csoportjához csatlakozott egy 20 éves nepáli fiatalember, Tenzing Norgay, aki
1952-ben a svájci Lambert-rel a Délkeleti-gerincen 8600 méterig jutott.
1953-ban a
britek biztosra akartak menni, Erzsébet királynő trónra lépésének évében az
Everest csúcsára is fel akarták tenni a koronát. Az expedíció megszervezését
egy brit katonatisztre, John Huntra bízták, aki könyvében - Sir John Hunt: A Mount Everest meghódítása.
Budapest, Bibliotheca K., 1957. (ford.
Baktay Ervin) - részletesen beszámol a csapatmunkáról (alpinisták, operatőrök,
orvosok), aminek kulcsfontosságú alapja 9 tábor kiépítése volt. 1953. május 29-én, a 8500 m-en
lévő utolsó táborból az új-zélandi Edmund Hillary (polgári foglalkozása méhész),
és az ekkor már szírdar és hegymászó serpa, Tendzing Norgaj helyi idő szerint 11.30-kor
elérték a csúcsot.
Edmund Hillary: Kockázat nélkül nincs győzelem. Budapest, Gondolat,
1982.című könyvében részletesen beszámol
az Everest elérésének körülményeiről. Sikerük a rendkívüli
szervezettségen, az összmunkán és az előzetes tapasztalatokon túl Hillary és
Tendzing (hetedik próbálkozása volt!) különleges képességeinek köszönhető.
Világszerte ünnepelték a
kimagasló teljesítményt, a Times 1953. május 29-én 32 oldal mellékletben
számolt be a történtekről, de az első kérdés persze az volt, kettőjük közül ki
jutott fel először a csúcsra. 1953. június 22-én Hillary és Tendzing kiadtak
egy nyilatkozatot- emlékezik vissza Tendzing James R. Ullman: A Himalája fia. Tenzing önéletrajza. Budapest,
Gondolat, 1963. (ford. Sarkadi Imre)című
önéletrajzi munkájában: „Május 29-én Tendzing Sherpa és én
(Hillary) elhagytuk az Everesten levő alaptáborunkat, hogy megkíséreljük a
csúcs megmászását.
A déli csúcs felé menet hol az
egyikünk, hol a másikunk haladt elöl.
Megmásztuk a déli csúcsot, és
onnan a gerincvonulaton haladtunk tovább. Majdnem együtt értük el a csúcsot…”
De még ez sem volt elég. Később Tendzing újabb nyilatkozatot adott ki, amelyben közölte, hogy
Hillary lépett először az világ legmagasabb hegyének tetejére.
Amíg a nyugati világ a
teljesítményt ünnepelte és egy nevet akart (Hillary így kiáltott fel. amikor
felért, „Hé George, elintéztük a nyavalyást!”), addig Keleten azt kérdezték a
buddhista vallású Tendzingtől, akinek a Csomolungma az istenek lakóhelyét
jelentette, „A mi Buddha urunk ott volt-e a csúcson?, Látta-e Sívát, a mi
urunkat és istenünket?” Mindenesetre Tendzing az áldozati ajándékok és kislánya
piros-kék ceruzavége mellé kitűzte az ENSZ, Nagy-Britannia, Nepál és India zászlaját,
míg Hillary egy kis posztómacskát és egy feszületet hagyott fent mementóként.
A következő évtizedekben új
kihívások kínálkoztak a hegymászóknak: új
útvonalakon és merészebb stílusban próbálkoztak.
Talán mindenki tudja, hogy két
klasszikus út vezet fel a hegyre, az egyik a tibeti, az északi oldalon, amit sokan”jak-út-nak” is neveznek, a másik pedig a nepáli, a déli oldalon.
1963-ban az amerikai Thomas Hornbein és Willi Unsoeld a Nyugati-gerinc felől mászta meg az Everestet,
majd átkelve a csúcson, a Délkeleti gerincen ereszkedtek le. Könyvében Hornbein - Thomas F. Hornbein: Everest. A
Nyugati-gerinc. Budapest, Corbis, 2002.
- felkavaró beszámolót közöl az Everest első keresztben való átszelésének
fizikai, fiziológiai, pszichológiai erőfeszítéseiről, különösen a 8530 m-en
szabadban eltöltött éjszakáról (bivakolásról).
1978-ban Reinhold Messner és
Peter Habeler először mászta meg oxigénpalack nélkül a hegyet. A levegő
oxigéntartalma 8000 m felett már csak harmada a tengerszinten lévőnek, így az
emberi szervezetnek rendkívüli nehézséget jelent az ott tartózkodás. Ezért szükséges
a több hetes akklimatizáció a csúcstámadás előtt, hogy ez idő alatt a vér
oxigénfelvevő képessége emelkedjen, különben lelassul a szervezet, nincs étvágy,
szomjúságérzet, és agy-, illetve tüdőödéma alakulhat ki, ami már sok hegymászó
életét követelte. Ezért nevezik a 7000 m fölötti magasságot Halálzónának. De
Messner az Everest by fair means (az
Everest megmászása tiszta eszközökkel) célt tűzte ki maga elé. Könyvében - Reinhold Messner: A cél: a Mount Everest. Budapest:
Gondolat, 1984.- nemcsak az derül ki róla, hogy kiváló mászó (később feljutott
a Föld mind a tizennégy 8000 m feletti csúcsára), hanem érzékeny tollú író is, olyan érzelmi áradással ír az expedícióról, hogy munkáját
tucatnyi írása követte. Például a Kristályhorizont:
egyedül az Everesten. Budapest, Corbis, 2003. annak a vállalkozásnak a
krónikája, amikor 1980-ban elsőként, alpesi stílusban („csináld magad”), serpák
és oxigénpótlás nélkül egyedül mászta meg az Everestet monszun ideje alatt.
A 90-es évekre meglehetően
kaotikus állapotok alakultak ki a hegyen, elindultak a fizetős túrák. Az „Új
Everest-mánia” jelenségről így vélekedett Edmund Hillary: „szertefoszlatják azt
a tiszteletet, amely eddig megillette a hegyet”. A nepáli és a kínai kormány
alig korlátozta az engedélyek kiadását. Így történt ez 1996-ban is.
Május 10-én az egyszerre indított
négy expedícióból kilenc mászó halt meg és a hónap végéig további három vesztette
életét. Köztük volt az új-zélandi Rob Hall és az amerikai Scott Fischer, akik
gyakorlott hegyi vezetők voltak és már többször feljutottak. A Hall
vezette csapat nyolc vendégtagjának egyike volt Jon Krakauer amerikai újságíró,
amatőr hegymászó, akit az Outside magazin azért küldött Nepálba, hogy az
olvasóknak beszámoljon az expedíció eseményeiről. A tudósításból könyv
született: Jon Krakauer: Ég és jég:
személyes beszámoló a Mount-Everest-i hegymászó-tragédiáról. Budapest,
Park, 2000.
A Magyarországon három kiadást
megérő mű szerzője az expedíció eseményeinek rekonstruálásával (a túlélők
emlékezetét eltorzította a kimerültség, az oxigénelvonás és az átélt
megrázkódtatások) arra próbál rávilágítani, milyen okok vezettek a tragédiához.
Az azonos időben indított csúcstámadás miatt tolongás alakult ki a hegyen,
továbbá nem tartották be az időpontokkal kapcsolatos megállapodásokat (aki a
megadott ideig nem ér fel, forduljon vissza), a szokásosnál nagyobb viharban és
sötétségben szétestek a csapatok, s nemcsak a rutinnal nem rendelkező mászók,
hanem a vezetők is a hegyen lelték halálukat.
Krakauert könyve megírásakor (17
könyv született a tragédiáról, kiemelkedik még Bukrejev orosz hegyi vezető és Kamler
amerikai orvos munkája) nem a szenzációéhség hajtotta. Nem kívülállóként ír az
expedíció eseményeiről, hanem plasztikus képet fest a körülötte lévő emberekről
és saját testi és lelki történéseiről is.
A tragikus eseményekkel egyidőben
egy amerikai forgatócsoport mászásvezetőjeként a hegyen
tartózkodott Tenzing Norgay fia, Jamling, aki Jamling Tenzing Norgay: Apám lelkét megérintve. Egy serpa zarándokútja
a Mount Everest csúcsára. Budapest, Trivium, 2013. című könyvében
örökítette meg élményeit. A Jon Karakauer és a Dalai Láma előszavával megjelent
munkában nem a tragédia leírása áll a középpontban: Jamling első
Everest-mászása az apa előtt állít emléket („Mindig is ott akartam apám mellett
állni a csúcson”). S mindezzel a serpák életére és szerepére is ráirányítja a
figyelmet (talán kevesen tudják, hogy a serpák egy népcsoport, a Kelet-Himalája
magas felföldjein élnek Khumbu tartományban, fővárosa Namche Bazar (3470 m). A
serpáknak egyrészt testfelépítésüknél fogva nagyobb a teherbírásuk és
könnyebben másznak, másrészt mivel több ezer méteren élnek a tengerszint
felett, gyorsabban akklimatizálódnak („nekem három tüdőm van”, mondta Tenzing
Norgay) az extrém magasságokban. A könyv másik fontos üzenete, hogy Jamling
célja nemcsak a csúcs elérése, a Csomolungma megmászása számára egy spirituális
út (tíz év USA-ban való tartózkodása után visszatérése buddhista hitéhez), a
tisztelet megadása a hegynek, s annak az átélése, mennyire jelentéktelen az
ember egy hatalmas hegy árnyékában.
A fent ismertetett könyvekből
végigkövethettük számos Mount Everest-expedíció történetét, s arra a kérdésre, hogy miért indulnak el, George Mallory még dacosan azt mondta, „Azért, mert ott van.”
Reinhold Messner, korunk legnagyobb
hegymászója így felelt: „Én nem azért jöttem ide, hogy mindenáron megmásszam az Everestet. Azt
kívántam, teljes nagyságában, nehézségében és keménységében ismerjem meg a
hegyet, és elhatároztam, hogy lemondok a csúcsról, ha légzőálarc nélkül nem
tudom megmászni... Ahhoz, hogy az Everest nagyságát felfogjam, hogy érzékeljem, hogy érezhessem, technikai trükkök nélkül kell megmásznom. Csak akkor tudom
meg, mit érez ott az ember, milyen új dimenziók tárulnak fel előtte, és hogy
más viszony alakulhat-e ki közte és a Világegyetem között.”
