Oravecz Imre az 1998-as nagy verses mű, a Halászóember, majd egy kivételes
prózatrilógia után lírában írja tovább „családregényét”, amelynek a már magára
maradt mesélő az egyetlen szereplője. A szülőfalujába visszatért költő sorra
rögzíti a küzdelmes elmúlás tapasztalatait: 2016-os verseskötetének címadó
versében mintha a szemünk előtt születne meg egy-egy élet majdani emlékezete.
Távozó fa
Kiszáradt a terasz mellett a cseresznyefa,
hűséges volt hozzám,
ellentétben azokkal a nőkkel,
akikkel alatta üldögéltem,
árnyat adott
és nagy szemű, ropogós cseresznyét,
ha nem fagyott le a virágja tavasszal,
mert korai fajta volt,
először egy nagy oldalága sorvadt el,
aztán aggkori elmezavar lépett fel nála,
tavaly nyáron ledobta az összes levelét,
és újakat hozott, még virágzott is,
az idén le kellett csonkolnom,
az egész korona csupaszon maradt,
kivéve egy véletlenül meghagyott vadhajtást a vezérág maradékán,
egészen lent, szinte a törzsön,
az tavasszal kihajtott,
még nem hagyott itt egészen,
de faidőben mérve már csak percei lehetnek hátra.
„Nemcsak Pestből lett elegem” Vári György interjúja a MANCS-ban.
Krusovszky Dénes: A távozó én (Műút 2016055)
Oravecz a Digitális Irodalmi Akadémián
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése