Verseiben kitűnő elégiaköltőnk, Kántor Péter újra és újra olyan bensőséges pillanatokra csodálkozik rá, amelyeket már untig ismerni véltünk. Négy fal, szoba, könyvespolc. Igaz, a Duna közel. És nála mindig közel a gyerekkor is (nem véletlenül Kántor a legszeretettebb gyerekversek szerzőinek egyike), amelyben a rendrakás már kényszerítő teendő. A könyvek számbavétele, selejtezése és kudarca hasonló ehhez, de – mint A könyvespolc előtt című vers tanúsítja – már élet és irodalom belátásának jámbor bölcsességével jár.
A könyvespolc előtt
Az ördög súgta nekem egy napon,
vagy egy túlbuzgó angyal inkább, igen,
egy olyan, aki folyton terveket sző
az emberek javára állítólag,
ne halogasd tovább, súgta az angyal,
mire vársz? egyszer meg kell tenni úgyis,
gyerünk, selejtezd ki a könyveid!
És nekiveselkedtem mint Toldi Miklós
annak a recsegő könyvespolcnak.
Megpróbáltam kiselejtezni a könyveimet,
muszáj, gondoltam, ha nehéz is,
de mégis, a jövő érdekében,
hogy legyen helye a jövőnek,
hogy tudjam hova tenni, ha jön.
De hiába erőlködtem, nem sikerült,
nem tudtam kiselejtezni egy darabot se.
Talán mind annyira tetszett, azért?
Á, nem! De ahogy beleolvastam
ebbe is, abba is, amabba is,
elkábultam és megszédültem,
rám tört a gyengeség, mellbe vágott,
akár a tavaszi fáradtság,
az a sok fohász, sok akarás
nyomot hagyni, valami nyomot hagyni.
De hát muszáj-e nekem választani
dadogás és dadogás között?
Ugyan, hagyd a csudába az egészet,
súgta a fülembe az ördög.
Nincsen jobb dolgod? Nincs fontosabb?
Ne törődj a selejtezéssel,
majd megteszi helyetted valaki más,
bízd a holnapra a holnapot,
nem muszáj folyton rendet tenni,
kergetni folyton az igazságot,
minek gyötörnéd magad ezzel?
Majd megpróbálod egyszer máskor.
Körülöttem könyvtéglahegyek.
Bontási terület? Építési?
Szeretnék beköltözni egy toronyházba?
Egy kertre nyíló nyári lakba?
Meghúzódni a hideg elől?
A meleg elől? Ajtót nyitni?
Mit szeretnék? Nagy, tágas teret?
Lerogyni, felpattanni a tükör előtt?
Ex tempore, ó mennyi blabla,
beleolvastam ebbe, abba,
arcok villantak fel előttem,
láttam kíváncsi tekintetet,
csillogó és zavaros szemet,
örök fiatalt, görnyedt hátat,
meztelen mellet, mezítlábat,
lázadót és szimpla hőbörgőt,
hajlékkereső hajléktalant,
láttam bohócot, didergő dívát,
és elkábultam és megszédültem,
és visszadugdostam mindet sorban
oda, ahol eddig is voltak,
egymást gyűrve, taszítva, szítva,
egymás hegyén-hátán szorongva
abban a poros öröklétben,
azon a recsegő könyvespolcon.
A vers a Köztünk maradjon: versek 2009-2012. (Budapest, Magvető, 2012.) című kötetben jelent meg.
Kántor Péter a Digitális Irodalmi Akadémián.
Kántor Péter a Digitális Irodalmi Akadémián.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése