[Utunk, 32.40 (1977. október 7.)]
Man kertje egészen a patakig ért, szelíden ereszkedett a víz felé, végében lépcsők vezettek a köves mederbe. Man idősebb ember lévén már nemigen foglalkozhatott olyan dolgokkal, ami sokat hoz a házhoz. Amivel foglalkozott, azt kedvtelésből tette, ez pedig páratlan türelmet követelt azért a kis örömért, amit cserébe kapott. Uszadékfát halászott naphosszat az Izvor patakából. És előfordult, hogy naphosszat állt kertje végében lesben, egyetlen darab fát sem látott közeledni a hullámokon. Mégis, megszállott módjára, kezeügyében magafaragta szigonyával várakozott ezekre a karvastagságú rönkdarabokra, szürke, ázott lécekre, lepusztult ágakra, és hibátlan mozdulatokkal kihalászta őket. Közben szemmel tartotta a szemközti partot, ahol az öreg vízimalom még három meglévő fala között a patak kisebb öblöt mosott magának. Itt magasabb vízállás idején a habosabb víz színén meggyűlve úszkáltak körbe azok a fadarabok, amelyeket a patak fönnebb lenyalt a partokról. Man ezeket is magáénak tekintette, időnként összekötötte őket, és elég hosszadalmasan átvontatta a patakon a maga felére. Kicsit együgyű, kicsit gyermeki volt ez az egész. Öreg napjai kedvtelése. Furcsaság azért akadt még a családban. Man fia, az egykori híres fejszámoló, egy napon mezítláb és rövidke vörös szakállal tért haza az egyetemről, és azóta az erdőket bújja némán, tudásának kifürkészhetetlen titkaival. A bolyongó fiú napkeltekor beveszi magát a sűrűbe, csak este jár haza, szótlan bekap valamit, és kőkemény priccsen alszik. Általában elég keveset ad magára. Apa és fia, mintha egymásért búsulnának.
Valamikor, valamelyik október elején, egy felhőtlen napon sirály érkezett a víz fölé. Nem egyedül jött. Négy holló kísérte. Előttük talán másik négy holló, s azok előtt is megint néhány, hogy erre a számára igen távoli tájra kényszerült. A hollók legyező alakban kísérték, hullámoztak, cikáztak utána, de be is érték ennyivel. Csak űzni akarták az ismeretlen fehér madarat. Amint vízre szállt, megnyugodtak.
A sirály körbeszállta a sebes vizeket, s mivel a kisebb zuhatagok, gübbenők között nem talált magának való szélesen hullámzó, bodrozó vizet, végül megtelepedett az öreg malom alatti öbölben, ahol magasabb vízállás idején Man uszadékfái maguktól kikötöttek. A hollók a korhadó zsindelyeken illegve figyelték maguk alatt azt a kis változatosságot, amit hosszú életükben ez a fehér madár jelentett. Lesték: csak röppenne föl.
Nézte a sirályt Man is. Azt mondta magában: „egy ruca”. Majd valami kényszertől késztetve megfordult, és saját bolyongó fiát látta ott, amint rövid rőt szakállát tenyerébe gyúrva nézi a malom fekete öblében úszkáló fehér madarat. Persze, esteledett. A bolyongó fiú megtért kőkemény ágyára.
Man reggel nem mert a partjára menni, mert bolyongó fiát – annak megrögzött szokása ellenére – megint ott találta. Az egykori matematikus figyelme minden maradékával a malom fekete öblére tapadt a négy hollóval, a vendégmadárral. Talán ő is azt gondolta: „ruca”. Vagy azt, hogy nem négy, hanem egy. Nem fekete, hanem fehér. De az sincs kizárva, hogy csak azt: „Jóságos egek. Egy sirály.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése