100 éve született Alekszandr Szolzsenyicin

„Én – nem én vagyok, irodalmi sorsom – nem az én sorsom, hanem azoké a millióké, akik nem tudták már papírra kaparni, elsuttogni, elhörögni azt, ami a börtönben, a lágerben történt velük.” 

(Alekszandr Szolzsenyicin)

Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin 1918. december 11-én született Kiszlovodszkban. Apja még fia születése előtt meghalt, anyjával Rosztovban telepedtek le. Ortodox keresztény hitben nevelkedett, de az uralkodó szovjet ideológia határozta meg gyermek- és ifjúkorát. A középiskola után a rosztovi egyetemen matematika-fizika és levelező szakon a moszkvai történeti-filozófiai-irodalmi főiskolán végzett. Morozovszkban tanított matematikát és csillagászatot, s itt kötött házasságot egykori iskolatársával, Natalja Resetovszkajával.

1942 végén mint tüzérségi ütegparancsnok került ki a frontra. 1945-ben figyelt fel a katonai kémelhárítás (Szmers) egy levelezésére, amit egyik iskolatársával folytatott. A levelekben Lenint megvetően „Vovkaként”, Sztálint pedig „Bandafőnökként” emlegette. 1945. február 9-én letartóztatták s ellenforradalmi tevékenység vádjával (a hírhedt 58-as törvénycikk) 1945 júliusában nyolc év javító-nevelő munkatáborra ítélték. Először egy építkezésen dolgozott majd 1947 júniusában a főváros közeli Marfinóba helyezték át, ahol a „saraska” (a tudományos kutatásra összeszedett rabok elit börtöne) akusztikai laboratóriumába került: újfajta lehallgatókészülék kifejlesztésén dolgozott. Ezeket az éveket örökítette meg A pokol tornáca című regényében. 1949 májusában átszállították a kazahsztáni Ekibasztuzba, ahol öntödei munkásként, majd kőművesként dolgozott. Ezt az időszakot dolgozza fel az Ivan Gyenyiszovics egy napja című kisregénye. A lágerben (az SCS 232. számú névtelen fogoly volt) is folyamatosan rögzítette a körülötte történteket, ám papírra nem vethette gondolatait. 1952 januárjában szemtanúja volt az ekibasztuzi lágerben kirobbant lázadásnak, amelynek később a Gulag szigetvilág című monumentális lágerszociográfiában állított emléket.

„Ahogy most visszaemlékezem, Szolzsenyicin soha nem beszélt magáról, gyermek- és ifjúkoráról, sőt korábbi börtön-és lágerélményeit sem emlegette. A lágerban különben sem volt szokás és illő a másikat a múltja és főleg elítéltetésének körülményei felől faggatni, ha az illető azt magától nem mesélte el.
Szolzsenyicin e tekintetben különösen zárkózott volt. Így amit életrajzáról tudok, azt mind nyomtatásban megjelent műveiből ismerem, főleg a GULag-szigetvilág című dokumentum-gyűjteményéből. Ami jellemét és viselkedését illeti, a könyvekből elém lépő Szolzsenyicin és az általam megismert Szolzsenyicin között nincs ellentmondás. .Ama < rendkívül udvarias, segítőkész és mindig mosolygós Szolzsenyicinről nem gondoltam soha, hogy akkora elszántság, prófétai elhivatottság él benne, mint ami a későbbi évek során kiderült róla.” (Rózsás János (volt Gulag fogoly) Szolzsenyicinről. In: 2000. 1989. június.)

Nem sokkal ezután a láger orvosa rosszindulatú daganatot állapított meg nála, megoperálták, sugárkezeléseket kapott, s lassan egészségi állapota is javulni kezdett. 1953-ban elhagyhatta a lágert, ám a kazahsztáni Dzsambul terület Kok-Terek auljában örökös kényszerlakhelyet jelöltek ki számára. Folyamatosan írt, ám a sűrűn teleírt papírokat üres üvegekbe rejtette és éjszakánként elásta. 1956 februárjában rehabilitálták s a következő évben matematikatanári állást kapott Rjazanyban. 1959-ben három hét alatt vetette papírra az Ivan Gyenyiszovics egy napja  (a mű eredeti címe Scs 854. volt) című kisregényét, amely művei közül elsőként jelenhetett meg a Tvardovszkij szerkesztette Novij Mir folyóirat novemberi számában Hruscsov pártfőtitkár személyes hozzájárulásával. 

„Az ügyiratok szerint Suhovot hazaárulásért zárták be. S valóban, be is vallotta, hogy igenis, csak azért adta meg magát az ellenségnek, mert a hazát akarta elárulni, s a hadifogságból is csak azért tért vissza, hogy a német hírszerző szolgálattól kapott feladatát teljesítse. De hogy miféle feladatot, azt se Suhov, se pedig a vizsgálóbírója nem tudta kifundálni. Így hát a végén egyszerűen odaírták: "feladat". Suhov számítása egyszerű volt: ha ezt a jegyzőkönyvet nem írja alá, agyonverik, ha aláírja, akkor még élhet egy darabig. Aláírta.” (Alekszandr Szolzsenyicin: Ivan Gyenyiszovics egy napja)

Innentől kezdve csak írói munkásságának akarta szentelni az életét, egy kis faházat vásárolt Rjazany közelében, s egyszerre kezdte írni a Gulag szigetvilág című művét (az Ivan Gyenyiszovics-ra érkezett levelekből antológiát állított össze, így kezdte gyűjteni anyagát a műhöz) és a Rákosztályt, s elkezdte javítgatni A pokol tornáca kéziratát, hogy a cenzúra számára elfogadható változatot készítsen. Lenin-díjra jelölték, ám Hruscsov halála mindent megváltoztatott. A pokol tornáca megcsonkított változata sem jelenhetett meg, ahogy a Rákosztály sem. Szolzsenyicin válogatott helyszíneken rejtőzködve (újra megfigyelés alatt tartották) nagy erővel írta a Gulag-ot.

Szolzsenyicin síkra szállt a cenzúra eltörléséért, továbbá követelte a személye ellen indult rágalmazások leállítását, a válasz természetesen a teljes közlési tilalom volt. Írásai ezután csak szamizdatokban jelentek meg, s könyvei kikerültek Nyugat-Európába. A Rákosztály egy részletét közölte a Times egy 1968-as irodalmi mellékletében, majd a regény önállóan is megjelent a A pokol tornáca című művével együtt. (A Gulag… mikrofilmjét 1968-ban Leonyid Andrejev író fia csempészte ki Nyugatra.) Mivel Szolzsenyicin nem határolta el magát művei nyugati kiadásától, s tagja volt a szovjet polgárjogi mozgalomnak (kapcsolatban állt Szaharovval), kizárták az írószövetségből. 1969-ben élettársi kapcsolatba lépett Natalja Szvetlovával, (három gyermekük született) aki munkatársa is volt egyben. 1970-ben megkapta a Nobel-díjat, (Francois Mauriac francia író javaslatára, az indoklás szerint „azért az etikai erőért, amellyel követi az orosz irodalom hagyományait”) ám a díjat nem vehette át, mert félő volt, hogy nem engedik vissza a Szovjetunióba.

„Szolzsenyicin igazán nagy, világszerte nemzedékek szemléletét maghatározó műve A Gulag szigetcsoport. Óriási hatása volt a hatvanas években a nyugati szovjetbarát baloldalra, amelyik miatta volt kénytelen feladni az immár vállalhatatlan barátságot és abbahagyni a sztálini – és korábbi – mészárlások elhallgattatását és mentegetését. Hatalmas történelmi esszé a Gulag szigetcsoport, egy ember által voltaképpen összeszedhetetlen tudásanyaggal. Páratlan teljesítmény minden tekintetben. Tudományos intézetek sokaságának munkáját végezte el Szolzsenyicin, a nemzeti romantikusokkal ebben a tekintetben összevethető intézmény-ember elképesztő kitartással és munkabírással, és művén nem fogott az idő. Sok mindent pontosabban tudunk azóta, a kilencvenes évek elején másfél évtizedre kinyíltak a KGB-archívumok, a könyvben rögzített tényeket azonban semmi sem cáfolta, legföljebb hozzáfűzhetünk ezt-azt.” Spiró György: Szolzsenyicin. in: A magyarok vére. Írófejedelmek, diktatúrák, ellenállók. Budapest, XXI. Század Intézet, 2015.

Egy KGB-hadművelet nyomán 1973-ban (Szolzsenyicin gépírónőjét három napig vallatták, míg be nem vallotta, hogy az író tudta nélkül elrejtett egy példányt) a titkosrendőrség kezébe került A Gulag szigetvilág kézirata, s az író ezután üzente Nyugatra, hogy hozzájárul, hogy a mű megjelenhessen Franciaországban. A első kötet 1973 decemberében látott napvilágot Párizsban. A világ először szembesült a szovjet munkatáborokban történtekkel. 1974 januárjában a SZU-ban „hazaárulás” vádjával büntetőperbe fogták, majd letartóztatták és megfosztották a szovjet állampolgárságától és kitoloncoltatták az országból. Németországban Heinrich Böll fogadta. Először Zürichben, majd 1976-ban az USA-ban telepedett le családjával, Vermont államban, Cavendish mellett vásárolt földet és házat. Az emigrációban született műveiben a szépíró fölé kerekedik az ideológus: a harmadik utat kereső-hirdető nemzeti gondolat ideológiai vezéralakja lett. Híres, Harvard egyetemi nyitóbeszédében (1978) a demokrácia dicshimnusza helyett a fogyasztói társadalmat ostorozta.

A hazájában történt változásokra a Hogyan mentsük meg Oroszországot (1991) című röpiratában reagált, ám az írás nem keltett különösebb visszhangot. Kijelentette, hogy műveinek oroszországi publikálásához csak akkor járul hozzá, ha megjelenik a Gulag. 1988-ban tizenhat neves író és értelmiségi Gorbacsovhoz címzett levélben tiltakozott a publikálás késlekedése miatt, majd a művet 1989-ben folytatásokban közölni kezdte a Novij Mir. A szovjet írószövetség 1989-ben visszavonta kizáró határozatát, és érvénytelenítették az állampolgárságától megfosztó döntést, s 1991. szeptember 17-én a SZU főügyésze megszüntette az ellene kezdeményezett és le nem folytatott büntetőeljárást és visszakapta állampolgárságát.

1994-ben tért vissza Oroszországba, végigutazta az országot, beszédeket mondott, Vlagyimir Putyin ki is tüntette, de hatása már jóval kisebb volt, mint korábban.

Nem sokkal 90. születésnapja előtt 2008. augusztus 3-án moszkvai otthonában halt meg szívelégtelenségben.

(forrás: Világirodalmi lexikon 

Az orosz irodalom története 1941-től napjainkig. (szerk. Hetényi Zsuzsa) 

Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 2002.)

Szépíró-díj, 2018

A Szépíró Díj a magyar irodalmi élet egyik legrangosabb elismerése, melyet a szervezet tagjaiból alakult szakmai zsűri ítél oda az előző év legkiemelkedőbb próza- vers- és esszékötetéért. A 2001-ben alapított díjat 2013-ig minden évben kiosztották. 

Öt év szünet után magántámogatók segítségével a Szépírók Társasága újra kiadhatta Szépíró-díjait. 2018-ban hat díj odaítéléséről döntött a kuratórium (Babiczky Tibor, Garaczi László, Tóth Krisztina), valamint konzulensként a Szépírók Társasága elnöksége. 

A díjazottak: (link) Csaplár Vilmos, Krusovszky Dénes, Molnár Krisztina Rita, Schein Gábor, Szilasi László, Tolnai Ottó.

                                           

                                                

100 éve született Mándy Iván

Mándy Iván: Miért írok?

Értük.
A lerongyolódott házakért. A megvakult ablakokért. Az udvarokért.
A gangokért.
A porolórúdért.
Az ecetfaért.
A sötét kapualjért, ahova az Isten behúzódott.

(in: Nappali ház, 1995. 2. sz. Miért ír Ön? Körkérdés írókhoz.)

Mándy Iván 1918. december 23-án született, Budapesten. Apja, Mándy Gyula újságíró volt, anyja, Alfay Ilona tanítóképzőt végzett tisztviselőként dolgozott. Szülei válása után apjával maradt, korán megismerte a pesti kávéházak, mozik, szállodai szobák világát. Bár apjával feszült volt a viszonya, ő maga is elismerte, hogy íróként nagyon sokat köszönhet neki. (Mi az, öreg? (1972).

Mándy Iván a Fiumei úton, a Teleki tér tőszomszédságában élt leghosszabb ideig, 1941-től 1984-ig. Prózájában gyakran meg is jelenik a Teleki, az Árusok tere, akárcsak életének más helyszínei, mint például a Mátyás tér és az egykori Tisza Kálmán tér.

1928-től a budapesti Lónyay utcai református gimnáziumba, majd a Madách Gimnáziumba járt, ám 1935-ben apja beleegyezésével a tanulmányait félbehagyta.

„Benyomások? – Kölykös arcú öregúr. Mindig szerettem az öregeket, sokat is írok róluk. Tortaarcú bácsi. Gentleman. Az Ántivilág maga. Kopott és elegáns.  Egy bumfordi, óarany kávégép mellé való. Van nála kutyanyelv. Felír rá egy lassú mondatot, olyat, amit a plüssök és a játék katonák is értenek. A kommunizmus mocska előtti világ. Egy nem felejtő figura/ürge, egy felejthetetlen tehetség. Aki áthozott sokat a háború előtti tartásból: egy becsületesebb, csiszoltabb világból, saját aranykorából. A két háború közti tartásból, színekből, mákonyból, álmokból. Sokáig mániákusan a két háború között szerettem volna élni. Visszareinkarnálódni. Egy novellájából: „Úgy írsz, Mádai, mintha negyvenöt óta nem láttál volna embert!”

 „A mondat iskolája” Beszélgetés Pollágh Péterrel. In: Darvasi Ferenc: Köztünk vagy. Beszélgetések Mándy Ivánról. Budapest: Corvina, 2015.

Már a gimnáziumi évek alatt írt novellákat, 1937-től pedig publikált. Első könyve, A csőszház 1943-ban látott napvilágot. A második világháború alatt a katonai szolgálat alól az apja segítségével sikerült mentesülnie. 1945 után az Újhold fiatal szerzőgárdájához csatlakozott. Az 1949-ben kezdődő szilenciumig 5 könyve jelent meg (A csőszház, Az enyedi diák, A huszonegyedik utca, Francia kulcs, Vendégek a Palackban). 1949 és 1957 között Mándy előtt is bezárultak a publikálási lehetőségek. A betiltás évei alatt a Magyar Rádió számára készített dramatizálásokat, gyerekeknek szóló hangjátékokat s a Népművészeti Intézet munkatársaként (1950–1954) vidéken tartott irodalmi előadásokat. Erről az időszakról szóló könyve, az Előadók, társszerzők csak jóval később, 1970-ben jelenhetett meg.

Az elhallgattatás éveiben a törzshelye a Károlyi-kerthez közeli Darling eszpresszó volt, ahová a többi margóra szorított íróval, költővel (Határ Győző, Kálnoky László, Kormos István, Lakatos István, Rába György, Végh György) járt. Ezt az időszakot mutatja be az 1959-ben megjelent könyve, a Fabulya feleségei. 1954-től szabadfoglalkozású író, állást többé nem vállalt. A szilencium után jelent 1957-ben az azóta is töretlen népszerűségű Csutak-regények első kötete, a Csutak színre lép. A további kötetek: Csutak és a szürke ló (1959), Csutak a mikrofon előtt (1961), Csutak és Gyáva Dezső (1968).

„Szótlan volt. Mint aki örökösen úton, séta közben van. Amikor a Művészben vagy a Lukácsban ült, akkor is mintha szemlélődve sétált volna. Papírfecnik hevertek előtte, egy toll, néha puhaceruza. Ült, nézelődött, és néha följegyzett valamit. Én a Művészbe jártam vele. Amikor megszólította a presszóslányokat, úgy tudott a kisasszonyok szemébe nézni, mélyen, szuggerálva, hogy nézzenek vissza rá. Ebben a pillantásban nem fedeztem fel semmi férfiasat, miközben kikerülhetetlenül szuggesztív volt a maga finomságával, érdeklődésével, lazaságával. Az írásaiban is ezt a pillantást felejti az arcokon, rengeteg dolgot fedez fel rajtuk: a tekintetet, a barázdákat, a szájszögletet. És ezekből teljes figurát tudott teremteni, holott úgy tett, mintha csak egy arcról írna. De ugyanígy felejtette rajta a tekintetét egy-egy szekrényen, komódon, bögrén vagy szobasarkon. És miközben figyelt, azt hiszem, már írta is a szöveget egy képzeletbeli, „belső" cédulára - ami aztán rákerült egy „külső" cédulára.”

 „Mint aki örökösen úton van” beszélgetés Sándor Iván íróval. In: Darvasi Ferenc: Köztünk vagy. Beszélgetések Mándy Ivánról. Budapest: Corvina, 2015.

1966-ban ismerkedett meg Simon Judit orvosnővel, akivel 1967-ben házasságot kötöttek. (Házasságát az ún. Zsuzsi-novellákban örökítette meg.) 1984-ben költöztek el a Józsefvárosból az V. kerületi Aulich utcába, ahol ablakuk a Batthyány-örökmécsesre nézett.

Az ’50-es évek második felétől folyamatosan jelentek meg a könyvei. A 60-as években két jellegzetes témája, a foci és a mozi teljesedik ki A pálya szélén (1963) és a Régi idők mozija (1967) című köteteiben. A ’60-as, ’70-es évek a filmes ismertséget is meghozta számára: Csutak és a szürke ló (Várkonyi Zoltán, 1961), Régi idők mozija (Dömölky János, 1971), A locsolókocsi (Kézdi Kovács Zsolt, 1973), A pálya szélén (Sándor Pál, 1973.) stb.

Régi idők focija (teljes film) (1973)

rendező: Sándor Pál

1969-ben kapta meg a József Attila-díjat, majd a ’70-es évek végétől haláláig számos elismeréssel, köztük Kossuth-díjjal (1988) jutalmazták.A rendszerváltás után 1989-től a Holmi folyóirat szerkesztőbizottsági tagja, 1992-től a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia elnöke volt.

1995. október 5-én este a Titanic Filmfesztivál nyitóestéjén a Toldi moziban még megnézte nagy kedvence, Buster Keaton filmjeit, majd másnap virradóra, október 6-án, álmában érte a halál.

(életrajz forrása: DIA)

„Ezért is tartom, a közhiedelemmel s talán az íróval szemben is, legbölcseletibb prózáink egyikének az övét. Bölcseleti – stílusát tekintve. Nem egyes darabjaiban vagy szektoraiban, hanem egész megoldásában. Ha ugyanis a létezés csak árnyképszerűen, illetve hallucinatívan van jelen, ha az egyébként abszolút mozdíthatatlan jelenléte a tárgyaknak, mondatoknak stb. kísérteties, melyben az egyes elemek,»unalomig« ismerősek, akkor ez a kísértetjárás ontológiai válasz egy sokértelmű romlásfolyamatra, mely nem pusztán történelmi, társadalmi, lélektani, hanem egész létezésünk korróziója: eredetietlensége és kövületszerűsége. A »van« kérdésessége és képmásszerűsége ez; a létezés – csak kísértet. Egyúttal ez a megjelenítési mód, vagyis a már említett életrekeltés az egyetlen: sűrített és szegény esély a megtartásra, a feltámasztásra. Mándy művészetének a csonkolt létezésre adott dacos válasza: makacs monotóniája. Nyugodtan mondható: hűség, mely minden élet megmaradásának, újra felkeltésének feltétele.”

Balassa Péter: Mándy és a kísértetek. Művészetéről és Átkelés című kötetéről. In: Balassa Péter: Észjárások és formák. Budapest, Tankönyvkiadó, 1985.

Utóélete

Halálának évében, 1995-ben jelent meg Mándy saját válogatásában az Örökségünk sorozatban a Harminc novella című kötete. Életművét a Holnap és a Palatinus Kiadó gondozta. Az utóbbi kiadásában, (Kiss Bori és Pádár Eszter szerkesztésében) jelentek meg összes művei (Kisregények, Novellák, Hangjátékok stb.). 2013-ban Urbán László gondozásában adták ki az 1937 és 1945 között írt, kisprózákat tartalmazó Ma este Gizi énekel című posztumusz kötetét. A korábban a Holnap kiadó égisze alatt megjelenő ifjúsági regényeit újabban a Móra Kiadó adja ki Darvasi Ferenc szerkesztésében, szintén Darvasi jegyzi a Mándy születésének 100. évfordulójára megjelentetett Ciklon című válogatott novelláskötetet.

1992-ben Erdődy Edit (a Digitális Irodalmi Akadémia Mándy-szakértője) (Mándy Iván), 2003-ban Hózsa Éva (A novella új neve. Mándy Iván novelláinak tipológiája és szövegközi értelmezése) írt róla monográfiát. 1997-ben a Nap Kiadó In memoriam sorozatában A pálya szélén címmel (Domokos Mátyás és Lengyel Balázs szerkesztésében) gyűjtötte össze a Mándyról szóló legfontosabb írásokat, tanulmányokat. 2015-ben jelent meg, a Köztünk vagy. Beszélgetések Mándy Ivánról című interjúkötet. A kötetben Darvasi Ferenc író, szerkesztő, kritikus beszélget Mándy író-kortársaival (Sándor Iván, Lator László), a tanítványoknak is tekinthető kortárs írókkal (Tóth Krisztina, Pollágh Péter), s az író házastársával, Simon Judittal, továbbá a szerző személyes életének kísérőivel, szerelmekkel, barátokkal, szomszédokkal.

MÁNDY 100

2018-ban, a szerző születésének 100. évfordulóján jelent meg egy hiánypótló munka, a „Szeretve tisztelt főcsatár”. Mándy Iván válogatott levelezése.  Mándy levelezésének jelentős része a PIM Kézirattárában, továbbá az OSZK-ban, illetve magántulajdonban található. A kötetben időrendi sorrendben közölt 234 levélből 68-at Mándy írt, 166-ot ő maga kapott. Az első levél 1946-ból való, az utolsó két nappal halála előtt íródott. A levelek többsége 1962 utáni, így életének és művészetének az utolsó három évtizedébe tekinthetünk bele. Leveleiben kis novellabetéteket, párbeszédeket, leírásokat is találni, s bár Mándy lusta levélíró volt, egy-egy intenzívebb szakasz, pl. a feleségével való 1972-es levelezése néhány műve keletkezéstörténetéhez is adalékul szolgál. A levelekhez fűződő jegyzetek, melyek egyben irodalomtörténeti áttekintést is nyújtanak az olvasónak, a szerkesztő, Darvasi Ferenc kiemelkedő munkáját dicsérik. 

Petőfi Irodalmi Múzeum kiállítása 

Mándy születésének 100. évfordulójára rendezett a PIM Mi tájaink – Tisztelgés Mándy Iván előtt címmel kiállítást. A két kurátor, Kiss Bori és Pádár Eszter az író szövegei mellé Mácsai István festményeit hívta segítségül. Mácsai festményeinek egyik fő ihletője a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek Budapestje, amelynek világa Mándy alkotásaival mutat erős rokonságot. Szöveg és kép szinte egymásra reflektálása nemcsak a közös motívumokat (házak, udvarok, gangok stb.) mutatja meg, a két alkotó sokszor közös látásmódját is megidézve emléket állít kettőjük barátságának is.

  

Bibliográfia: szakirodalom (válogatás)

Balassa Péter: Mándy és a kísértetek

in: Balassa Péter: Észjárások és formák, Budapest: Tankönyvkiadó, 1985.

Darvasi Ferenc: Köztünk vagy: beszélgetések Mándy Ivánról

Budapest: Corvina, 2015.

Erdődy Edit: Mándy Iván

Budapest: Balassi Kiadó, 1992.

Holmi, 1996/4. (Mándy-emlékszám)

Hózsa Éva: A novella új neve: Mándy Iván novelláinak tipológiája és szövegközi

értelmezése

Újvidék: Forum, 2003.

"A kávéházat viszont azonnal értettem": interjú Mándy Ivánnal

In: Budapesti negyed. 1993. 1. sz.

A pálya szélén: In memoriam Mándy Iván / (vál., szerk., összeáll. Domokos

Mátyás és Lengyel Balázs)

Budapest: Nap Kiadó, 1997.

Sághy Miklós: Főszerepben Mándy Iván I.: Mándy Iván szövegeinek filmes kapcsolatairól /

In: Elmélet, irodalom, történet: a komparatív megértés lehetőségei / Szerk. Sághy

Miklós és Tóth Ákos.

Szeged: Tiszatáj Írói Munkaközösség, 2004.

"Szeretve tisztelt főcsatár": Mándy Iván válogatott levelezése / (vál.,

sajtó alá rend., az utószót és a jegyzeteket írta Darvasi Ferenc)

Budapest: Magvető, 2018.

Tarján Tamás: Visszavarázsolt birtok: a gyerekfigura Mándy Iván műveiben

In: Tarján Tamás: Szemmagasságban: olvasásírások

Budapest: Pont, cop. 2013.

Művek (válogatás)

Mándy Iván: Csutak színre lép; Csutak és a szürke ló; Csutak a mikrofon előtt; Csutak

és Gyáva Dezső

Budapest: Magvető Könyvkiadó, 1993.

Mándy Iván: Drámák

(a szöveget gond. Ugrin Aranka)

Budapest: Palatinus, 2008.

Mándy Iván: Elbeszélések, kisregények

(összeáll. és a szöveget gondozta Kiss Bori és Pádár Eszter)

Budapest: Palatinus, 2004.

Mándy Iván: Hangjátékok

(szerk. és az utószót írta Kopányi György)

Budapest: Palatinus, 2007.

Mándy Iván: Novellák (1. 2. 3.)

(összeáll. és a szöveget gond. Kiss Bori és Pádár Eszter)

Budapest: Palatinus, 2003.

Mándy Iván: Regények

(összeáll. Kiss Bori és Pádár Eszter)

Budapest: Palatinus, 2005.

1. A huszonegyedik utca, Francia kulcs, Fabulya felesége, A pálya szélén

2. Régi idők mozija, Egy ember álma, Mi az, öreg?, Zsámboky mozija, Álom

a színházról

Mándy Iván: Ma este Gizi énekel: novellák és karcolatok

(összegyűjt., sajtó alá rend. és az előszót írta Urbán László)

Budapest: Argumentum, 2013.

Mándy Iván: Ciklon: válogatott novellák

(vál., szerk. és az életrajzot írta Darvasi Ferenc)

Budapest: Magvető, 2018.

Déry Tibor-díj, 2018.

2018. október 18-án az Artisjus székházban adták át az idei Déry-díjakat. A magyar irodalmi élet egyik legnagyobb hagyományokkal rendelkező szakmai elismerését vehette át Danyi Zoltán, író, költő, Mán-Várhegyi Réka író, szerkesztő, valamint Mariarosaria Sciglitano műfordító.

                          

A díj Déry Tibor özvegyének végakarata alapján jött létre, aki vagyonával az irodalmi élet kimagasló alkotóinak munkásságát kívánta támogatni. Az anyagi jutalommal járó kitüntetés forrása a Déry-hagyaték, beleértve a Déry-művek után keletkező jogdíjak összegét is. Az elismerés egyúttal Déry Tibornak is emléket állít, az átadóünnepség a névadó születésének évfordulóján, október 18-án vagy ahhoz közeli időpontban történik. 

Margó-díj, 2018.

2018. október 18-án a Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásáron negyedik alkalommal adták át a Margó-díjat a legjobb első prózakötet szerzőjének, Mécs Annának. Az első Margó-díjat Totth Benedek nyerte a Holtverseny című regényével, másodjára Milbacher Róbert bizonyult a legjobbnak a Szűz Mária jegyesével, harmadjára pedig Szöllősi Mátyás kapta meg az elismerést Váltóáram című könyvéért.

"Nehéz volt elengedni a távoli, izgalmas témákat, és nem összehasonlítgatni a mondataimat a sztárolt szépírók mondataival. Szép lassan rájöttem, hogy az utánzás és a szenzációs megoldások nem vezetnek sehová. Felismertem, hogy a témáim itt vannak körülöttem, és a nyelvem adott, ez van, ezzel és ezen kell dolgoznom.” (Mécs Anna)

interjú a szerzővel

részlet a műből

kritika a kötetről

Csáth Géza-díj, 2018.

A Csáth Géza-díj a Fiatal Írók Szövetsége 2016-ban alapított irodalmi díja, melynek kuratóriumát a FISZ-tábor nulladik napjának mindenkori résztvevői alkotják. A kizárólag adományokból alapított díj mellé egy hasított sertést, illetve névre szóló hentesbárdot kap a díjazott. A díjat 2016-ban Kabai Lóránt költő, szerkesztő,  2017-ben  Orcsik Roland költő, szerkesztő és irodalomszervező kapta.

(forrás: FISZ)

2018. október 6-án, Csehy Zoltán József Attila-díjas költő, műfordító, egyetemi oktató vehette át az idei díjat Csáth Géza agyvelejének nyughelyén, a budapesti Neurológiai Klinikánál. A kuratórium konszenzusos döntése alapján nagy hatású, kockázatvállaló, az antik poétikai hagyományokat a neoavantgárd és a hermetikus líra eljárásaival ötvöző költészetéért, páratlan, hiánypótló, évezredek kulturális örökségén átívelő műfordítói munkásságáért, operatörténeti monográfiájáért, oktatói, tehetséggondozói erőfeszítéseiért és Rosmer János (eddig ismert, Hátsó ülés (2010) életművének létrehozásáért. 

Csehy Zoltán 1973-ban született Pozsonyban, 1998-ban magyar–latin szakon végzett a pozsonyi Comenius Egyetemen. Széles körű irodalmi tevékenység jellemzi: költőként, műfordítóként, egyetemi oktatóként, kritikusként, szerkesztőként (Irodalmi Szemle, Kalligram) egyaránt ismert. 

Verseskötetei: Homokvihar (2010), Nincs hová visszamennem, (2013). Jelentősebb fordításkötetei (ókori és középkori görög, ill. latin nyelvű irodalom): Hárman az ágyban (Görög és latin erotikus versek) (2011.) Illatos kenőcsök háza (A középkori latin költészet gyöngyszemei), Polgár Anikóval, 2013. Amalthea szarva (Száz itáliai humanista költő – válogatás, fordítás), 2012.

Opera


Ó, hogy szeretem a teátrális finálét,

a nagy érzelmek komédiáját,

a korábban szájtáti hangok véres komolyságát,

a tökéletesen kiélezett zenei textúrát,

ahogy elszégyellem magam,

ahogy bagatellizálni akarom,

hogy sajog, hogy fáj, hogy magamon kívül vagyok,

hogy remeg minden

porcikám. Imádkozom, hogy az énekes hibázzon,

vagy legalább a rendező

csessze el, könyörgöm, szúrja már el,

tegyen bele valamit, ami

meggátolja, hogy ennyire megriadjak magamtól,

a gyöngeségtől,

hogy kinevessem azt, amiért tulajdonképpen

idejöttem.

Forrás: Jelenkor  2014. 7-8. szám

85 éves Gergely Ágnes

Hálaadás-parafrázis

Szememnek Weöres nyitott új mezőt,
Illyés tanított ízére a dalnak,
és Pilinszky, hogy meg sose hajoljak
a korszellem s a kordivat előtt.

Elkésett időm egén ők lobogtak,
mint fároszok, vezérlő tűzjelek.
A deszka: vers, ezt Ágnes mondta meg,
s Vas Pista, hogy a visszhang is vacoghat.

Negyventől tettem magasra a lécet.
A kicsi térben megidéztem Yeatset.
Ők lánggal égnek, én vagyok az emlék.

Oltárom nincs. A század félhomályán
hat nagy halottat burkol gézbe hálám.
Bárcsak a porban lábnyomuk lehetnék.

In.: Gergely Ágnes: Útérintő. Összegyűjtött versek. Budapest: Argentum, 2006.

Gergely Ágnes a DIA-n.