Utazni visszafelé, nem hagyva ki egyetlen
állomást sem. Összegyűjteni minden kis részletet,
és egyenként letörölni őket a vonat ablakáról,
mint megannyi párás, üres képet. Leoldani
a borítékokról a címzést, kiüríteni a levélfiókokat,
megsemmisíteni a számítógép memóriáját,
összetörni a telefont. Elégetni minden följegyzést,
vázlatot, cédulát, kéziratot. Ha mindez kész van,
leülni egy kicsit, orosz módra, indulás előtt.
Odakint lekötve vár a kosár, a cséza, rajta pokróc,
befogva az öreg ló. Alázkodj meg, büszke ember!
Aztán kinézni még egyszer a szemközti háztetőkre.
Ebben a látványban lakott a nyugalom. Búcsúzni tőlük,
felállni a székről, bő vízzel lemosni az asztalt,
a polcokat. Úgy menni el innen, hogy ne maradjanak
olvasható nyomok. A megtett út igaz története
így talán megőrizhető. Mert a halál nem vesz
vissza semmit, csak megváltoztat. Ezt a mondatot
egyszer aláhúztam egy könyvben. Ma már tudom,
hogy ez is másképpen van. A halál azt veszi vissza,
aminek nincs élete, és nem változtatja meg, ami él:
arcokat írt belém a létemnél erősebb szeretet.
Köszönöm, hogy velük élhettem, megőszülve a halálra.
Mint füst, mint nyári felhő, hogy szertefoszoljak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése