Déry-díj, 2016

2016. október 21-én átadták a Déry Tibor-díjakat. Az idén Selyem Zsuzsa szépírói és tudományos művei, valamint Takáts József A megfelelő ötvözet című eszmetörténeti munkája és Zoltán Gábor Orgia című regénye érdemelte ki az elismerést.

A Déry Tibor-díj az első olyan irodalmi elismerés, amelyet magánvagyonból alapítottak, és 1984 óta évenként ítélik oda a magyar irodalom kiemelkedő alkotóinak. A Déry Tibor Alapítvány az író özvegyének végakaratából jött létre, aki vagyonát a magyar államra hagyta azzal a feltétellel, hogy annak értékesítése után a befolyt összeg kamataiból kimagasló irodalmi tevékenységű művészeket díjazzanak. 

 

                                                         

                                                                              

Bob Dylan és a Nobel-díj

"A dalok arról szóltak, amit éreztem és láttam. Soha nem folyt bele például az, amit ütemesen kiokádtam, a hányás nem romantikus. Azt gondoltam, hogy a daloknak romantikusnak kell lenniük. És nem akartam semmi olyat se énekelni, ami túl általános. Az általános dolgokból hiányzik az időérzet. (…) Túlzás nélkül állíthatom, hogy a régebbi dalaim nem szóltak semmiről. Az újabbak ugyanerről a semmiről szólnak, csak valami nagyobb dolognak a részeként tekintve, amit hívhatunk esetleg úgy, hogy sehol. De ez mind nagyon erőltetett. Mindenesetre én tudom, hogy kábé miről szólnak a dalaim. Kábé? Hát valamelyik kábé négy perc; valamelyik öt, de, ha hiszi, ha nem, van kábé tizenegy perces is.” (Bob Dylan interjú, részlet)

Bob Dylan: Knockin' on Heaven's Door (Unplugged)

Az irodalmi Nobel-díjat 2016-ban Bob Dylan kapta az amerikai dalköltészet megújításáért.

Sara Danius, a Nobel-díj bizottságának titkára indoklásában Dylan munkásságát Szapphóhoz és Homéroszhoz hasonlította, akiknek műveik szintén zenei kísérettel együtt születtek, ám költeményeiket ma is olvassuk.

Bob Dylan, azaz „Robert Allen Zimmermann 1941-ben az USA-ban, a Minnesota állambeli Duluth-ban született, gyermekéveit Hibbing városában töltötte. Már gyermekkorában verseket írt. Tizenévesen döntött úgy, hogy zongorázni és gitározni tanul. 1959-től a Minnesotai Egyetemen tanult, ahol helyi klubokban és kávéházakban kezdett zenélni. Amikor először New Yorkba érkezett, az énekhangját így jellemezte valaki: „egy kutyára hasonlít, amelyiknek beakadt a lába egy szögesdrótba.” Az első jelentős albuma a Blonde On Blonde (1966) címet kapta.

Barna Imre Bob Dylanről szóló regényes életrajza 1986-ban jelent meg. A könyvben nemcsak azt kísérhetjük végig, hogyan lett sztár a vidéki gitározó srácból, hanem azt is, hogyan teremtette műfajjá a rockköltészetet, aminek első állomása a Blowin’in The Wind című dal volt. 1962-ben Pete Seeger kezdeményezésével folklap indult Broadside címmel, áprilisban új Bob Dylan-vers jelent meg, benne Blowin’in The Wind címmel. A dal egy csapásra a legnagyobb folkénekesek, pl. Woody Guthrie örökösévé avatták a 21 éves Dylant. "Az egyszerű folkzenei akkordmeneteket újfajta képekkel és világlátással töltöttem fel, a szófűzéseket, metaforákat új szerkezetekkel kombináltam, amitől valami olyasmi keletkezett, amilyet addig nem lehetett hallani" nyilatkozta az énekes.

2009-ben a Cartaphilus kiadó gondozásában jelent meg Bob Dylan interjúkötete. A kötet szerkesztője, Jonathan Cott, a Rolling Stone magazin munkatársa harmincegyet választott ki abból a több mint kétszáz, újságokban, magazinokban, könyvekben megjelent, rádióban és televízióban sugárzott interjúból, amit Bob Dylan az 1962 és 2004 között adott. Az egyik legérdekesebb az a Sam Sheppard interjú, amiből a drámaíró később kétszemélyes darabot írt.

2004-ben adták ki Bob Dylan önéletrajzi trilógiájának első kötetét, Krónikák címmel. Klasszikus értelemben nem mondható önéletrajznak a könyv, inkább emlékfüzérnek, az első két fejezet az indulást idézi meg, a harmadik a hatvanas évekbeli visszavonulást, a negyedik a nyolcvanas évek végének alkotói megújulását, míg az utolsóban visszakanyarodik a kezdeti évekhez. 

Dalszövegei magyarul Mit fúj a szél címmel láttak napvilágot 1989-ben, a kötetet szerkesztette, a szövegeket válogatta és fordította Barna Imre. A könyv utószavában Barna Imre felteszi a kérdést: „Szövegek? Versek? Magyar nyelvű Dylan-fordításaim tulajdonképpen jelzőkövek egy kerülőút szegélyén. És azt szeretném én így, ezen a kerülőúton, ezzel a műfordítósdival bebizonyítani (vagy legalábbis bizonygatni), hogy ez a költészet mégsem szemléltető anyag, hanem költészet.”

A kötet első lektora, Orbán Ottó így vélekedett Dylan szövegeiről: „Bob Dylan dalszerző. Annak költő. De annak az. Ez nem szofisztika, hanem tényközlés. Bob Dylan, mint századunk költője, harmatos ökörség. Kesernyés humora, éles nyelve, csontig ható önsajnálata híven jelzi nemzedéke útját, a romantikus árvaságot, a lődörgést valamiféle »megvilágosodás« felé. (Ez, akárhogy is, a megtámadott személyiség egyik lehetséges védekezése századunk második felében, és mint ilyen, sanzonanyaggal, tehát ősközhelyekkel operálva is: költészet. (…) Ennek a nyelvnek magyarul nincs megfelelője. Dylant tehát csak „leműfordítani” lehetne, annak meg sok értelmét nem látom.”

Jelen sorok írója hosszú évek óta, még a gimnáziumi időkből őriz egy füzetet. Angol dalok szövegét tartalmazza Donovantól a Pink Floydig. Az angol órák mindig velük kezdődtek, néha még a gitár is előkerült. A füzetborítón ez áll: Dalok, versek, az első oldalra a Blowin’in The Wind szövege  került.

Bob Dylanről

Bob Dylan minden idők egyik legjobb költője

In: Könyvesblog, 2016. október 13.

Keresztesi József: Bob Dylan Nobel-díjas

In: Litera. 2016. október 13.

Pritz Péter: Dylan – a szabadság szobra

In: Hévíz, 2016. 3.szám

Barna Imre: Századunk költője, Bob Dylan – Irodalmi Nobel-díj, 2016.

In: Magyar Narancs, 2016. október 20.

Szabó Miklós: Bob Dylan: A modernitás prófétája

In: Replika, 80. szám (2012.)

1956 emlékezete

2016. október 23-án emlékezünk az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára. A latin betűk ebből az alkalomból Ágh István, Kossuth-díjas író, költő Hulló levelek vére című írásából közöl részletet. 

Ágh István 1956. október 25-én, 18 évesen, magyar- könyvtár szakos egyetemistaként, a Kossuth téri vérengzésben megsebesült. "Őszöm tárgyi bizonyítékát - írta 1989-ben - bal combomban rejtegetem, magnyitogorszki repesz."

A Kossuth téri sortűz

(1956. október 25.)

"Félrenéztem, és fölrobbant a Kossuth tér. Arra a másodpercre nem emlékezhetem, mint ahogy a tudósok nem tudnak számot vetni azzal a végtelenül pici idővel, mikor a világegyetem a semmiből keletkezett. Távolabb álltam a Földművelésügyi Minisztériumtól, hogy visszaszaladjak az árkádok alá, hiszen onnan zuhogott a gépfegyversorozat, a tetőről. Csak nehézfegyverek össztüze tehette, ami történt, nem negyvennyolcas mintájú kispuska vagy davajgitár. Búvóhelynek képzeltem a Rákóczi szobrot, elűztek onnan a hullák, tovább a fölbukó embereken át a kiömlő has disznóölési bél-látomásán, le a rakpartra, de szemben puskás fejek. Az ösztön ellenőrizhetetlen és elképzelhetetlen irányítása szerint hasra feküdtem a 2-es villamos megállója mögé az épülő-építetlen metró sánca oldalába, éppen a mellé az évfolyamtársam mellé, akivel reggel elindultam, és elveszítettük egymást. Nem mentett az a hely, ha a Nádor utcából előállt tank szétlőhetett bennünket jobbról. A tér közepébe tüzelt, s én megint halhatatlanságom képzeltségével lestem, ahogy rángatózik az ágyú a lövés terheitől, alatta a gépfegyvere tüzes, jégverésfehér villogása. Néztem a megvalósult háborús filmet, de aztán felém fordult a valóságos vasfedő, mintha egyik dolgát elvégezte volna, következhet a másik. Barátom elfordította fejemet a földnek – és ágyúgolyó robbant föl előttünk, eltemetődtünk fekete görönggyel, maszadékkal. Nem halhatok meg! Rámgördült szomszédom kalapja, teste megzökkent, alábújtam, takaróztam vele, mintha lehetne fedezék. Bal combomban villamosütés fekete zsibbadása – lenyúlok, csurom vér a kezem; ott fekszem elrendelés szerint pontosan kimérve Isten centijével; ha valamivel jobbra, én vagyok az a halott, ha balra, belőlem csinál húsrózsát a robbanógolyó, barátom karja lett húsrózsa amúgy, ha lejjebb hasalok, megöl a szilánk. És mászott rajtunk a félholtak őrülete, mögénk mászott a tank, taposott. „Jaj, hol vagy kisfiam, Danikám?!” „Ne rajtam kússzon, hallja e?!”

Aztán bekövetkezett az idők végezetének csöndje. Barátommal, két kezetlen-lábatlan Egyember, beestünk az Építésügyi Minisztérium kapuján, lelőhetően addig is. Mintha láb nélkül léptem volna végig a métereket, összeestem a küszöbön valami nővéri karban, mígnem a pincében ötven sebesült adta kézről kézre a konyakos üveget. Élünk! Élőnek vettem észre magam. Uram, megáldoztam kegyelmed töményszeszéből, röpültem, Uram!

Teherautókkal szállítottak, fekve a platón, engem a Tétényi útra. Hordágyról néztem végig a téren, akkor is megőszülhettem volna, mi történt, ahol feküdtem? Mint a körvadászat után! Valóságos a mondás: fűbe harapott. Haldoklók ették a földet, kapaszkodtak a gyep gyökérzetébe. Nekem meg az a szürke fölül-ég, az autózökögés szájszorító végtelensége a túlélésben. Tovább vérzek a kötözés után, mert a kórházban sem vették észre a másik sebet: elől szilánk, máig is benti, hátul kivájt húsom luka, leszakadt izom, de érintetlen csont és ideg. Véres ujjlenyomattal hitelesítettem azonosságomat a bordó fedelű igazolvány belsejében, fényképem alatt."

Ágh István: Hulló levelek vére. (részlet) 

A szöveg teljes terjedelmében a Digitális Irodalmi Akadémián olvasható. 

Esterházy Péterre emlékezünk

2016. július 14-én elhunyt Esterházy Péter, a kortárs magyar irodalom kimagasló alakja. Az íróra Szegedy-Maszák Mihály írásának egy részletével emlékezünk. Az 1979-ben napvilágot látott Esterházy-mű, a Termelési-regényről szóló kritika, "A regény, amint írja önmagát" címmel a Mozgó Világ 1979. decemberi számában jelent meg. Szegedy-Maszák Mihály irodalomtörténész 2016. július 24-én hunyt el.

"Esterházy számára nem eszköz, hanem cél a magyar nyelv, nem használja, hanem teremti a jelrendszereket, vállalva a lefordíthatatlanság kockázatát. Kérdés, vajon Kosztolányi örökségének fölidézésével s tovább fejlesztésével irodalmunk nemzeti jellegét nem mélyebb szinten juttatja-e érvényre, mintha "sorskérdéseinkkel" foglalkoznék. Stílusában a nyelv jelentésteremtő képessége olyan szabadon bontakozik ki, melyhez foghatót az Esti Kornél szerzője óta szinte egyetlen prózaírónknál sem találhatunk. (...) A világ kuszaságát az elbeszélő egyszerűen tudomásul veszi, mivel "hős sem akart ő lenni, áruló sem akart ő lenni, prózaíró akart ő lenni" (275). A könyv ellentmondást mutat emberi vágyak és kielégítésük között. Nem hirdet beletörődést, de csak olyan ténylegesen megvalósult feloldásokról tud, amelyek érvénytelenek, hitelüket vesztették, mivel csak látszólagos kibékítést hoztak. A regény az értékek korlátlan viszonylagosságát állítja, a történeti tapasztalatok különféleségére hivatkozva. Mivel egyikünk sem láthatja belülről a másik ember helyzetét, csakis a türelem tehet igazságot. "Én én vagyok, ti: ti; nem haragszom" (463)."

(Szegedy-Maszák Mihály: "A regény, amint írja önmagát" részlet). In: Mozgó Világ 1979. december.)

Jack London bokszolói

Jack Londont visszatérően foglalkoztatta a személyes kihívások, párharcok sportváltozata, a boksz. Amerikában a múlt századfordulón már hatalmas közönség előtt zajlottak a mérkőzések, előbb kocsmai hodályokban, később erre a célra épített csarnokokban, s hamarosan a legnagyobb üzletek – és legnagyobb csalások egyik terepe lett. A fogadási csalásokkal horribilis összegekhez jutottak a közvetítők, az edzők és persze az ökölvívók is. A viszolyogtató ellentmondás a tiszta küzdelem, ész és erő, illetve mindezek megcsúfolása, a hamis cirkusz között az író egyik meghatározó témájába vágott: az erkölcs, a szolidaritás kötelmeivel párosuló természeti adottságok szembe kerülnek a gátlástalan érvényesülés gyakorlatával. A világ tehát hazugságokra rendezkedik be, az aljasság szokásaira, az apró, emberközi gesztusokban éppúgy, mint a megaüzletekben.

Egy ritkábban emlegetett, 1913-as kisregényében Jack London „a hegyekből jött fiú” bajnoki történetét írja meg. Magyar fordításban A profi címen ismerjük inkább, noha az eredeti cím, A vadállat  (The Abysmal Brute) kifejezőbb: épp a „vad”, a piszkos törvényeket nem ismerő ifjabb Pat Glendon (egy önkéntes száműzetésbe vonult egykori nagy bokszoló zseniális fia) képviseli az erkölcsöt. Aki szabad idejében, két bunyó között Shakespeare-szonetteket olvas… Igen, A profiban London meglehetősen harsány eszközökkel dolgozik, és a mű jelentősége inkább abban a hatásában mérhető, amellyel megteremtette a hollywoodi sportkarrier-filmek műfaját, egészen a Rocky sorozatáig, de a pontosan fölismert drámai helyzet a nagy íróra vall.

Makulátlan remekmű, a világirodalom egyik legszebb novellája viszont A mexikói. Főhőse, Rivera igazi amatőr az osztozkodó profi bokszolók között, de jöttment, gyanús alak az 1910-ben kitört mexikói forradalom harcosai közt is. Csak önmaga elveihez hű, társtalan ember, aki föltűnés nélkül képes a legnagyobb áldozatra. Jellemrajza, históriájának a huszadik századi amerikai prózát megelőlegező tárgyias előadása, s nem utolsó sorban a sorsdöntő bokszmeccs leírása felejthetetlen.

„A mexikói fiú leült az egyik sarokba, és várakozott. A percek lassan vánszorogtak. Danny váratta. Régi trükk volt ez már, de fiatal, kezdő öklözőkre mindig hatott. Ott üldögélve begyulladtak, mikor szembekerültek saját szorongásukkal és az érzéketlen, dohányfüstöt árasztó közönséggel. De most nem vált be a trükk. Roberts igazat mondott. Riverának nem volt gyenge pontja. Bár finomabban egybehangolt, feszültebb idegei voltak, mint itt bárkinek, nem idegeskedett. Nem hatott rá a várható vereség tudata, míg ott ült a sarokban. Segédei idegesek voltak, és hozzá gringók. Meg sötét alakok is ráadásul – a profi sport piszkos, becstelen, éhenkórász söpredéke, akik biztosra vették, hogy a vesztes oldalon vannak.

   – Hát aztán vigyázz ám! -- intette Pók Hagerty, aki az első segédje volt. – Tarts ki, ameddig csak bírod, Kelly azt üzeni. Ha rögtön lefekszel, az újságok megírják, hogy megint vacak meccs volt, és még jobban bemocskítják a Los Angeles-i bokszolást.

  Mindez nem volt túlságosan biztató. Rivera azonban nem törődött vele. Megvetette a profi bokszolást. A gyűlölt gringók gyűlölt szórakozása. Őcsak azért csöppent bele, mások pofozóembereként, edzéseken, mert éhezett. Az, hogy ragyogó tehetsége volt hozzá, nem számított. Gyűlölte. Sose pénzért mérkőzött, csak amióta a Juntához került. Könnyen jött a pénz. Nem ő volt az első emberfia, aki szépen haladt előre pályáján, amelyet megvetett.

  Nem tépelődött sokat. Azt tudta, hogy meg kell nyernie ezt a meccset. Más eredmény nem is lehetséges. Hiszen az ő háta mögött, hitét táplálva, hatalmasabb erők állnak, mintsem azt a zsúfolt nézőtéren bárki is álmodni merné. Danny Ward pénzért dolgozik, s a könnyebb életért, amit a pénz jelent. Rivera céljai azonban ott égtek a lelkében – lángoló és rémes látomások, melyeket tágra nyílt szemmel, a szorító sarkában üldögélve s ravasz ellenfelére várva, olyan tisztán látott, ahogy átélte őket.”

 (Vajda Miklós fordítása)

Jack London  (1.) - szubjektív pályakép

Jack London  (2.) - Jack London levele Ina Coolbrith-hez

Jack London  (3.) - a Kossuth Kiadó új Jack London életmű-kiadása

Jack London  (4.) - Jack London és Karinthy

Jack London  (5.) - Irving Stone Jack London életrajza (Matróz lóháton)

Jack London  (6.) - Jack London szociális érzékenysége (A mélység lakói)

Garaczi 60

 A villa és a kés

A villa és a kés
gondoltak egyet, és
olajra léptek ők,
nagystílű törtetők,

többre vágynak annál,
mint a merőkannál,

s a többi konyhacucc:

élsz, aztán gallyra jutsz.

Futottak, kéz a kéz,

kiált a villa most,

elérjük, édes kés,

a sárga villamost?

És jött az ellenőr,

orcáján ollan orr!

De semmi rettegés:

megkené őt a kés.

A hídon szellő fútt,

a kés zsebébe nyúlt:

jegygyűrű, drágakős!

Szeretlek, drága kés!

S leültek, kéz a kéz

a villa és a kés,

megpihentek ketten

a Margitszigetten.

Azóta élnek ott-

hagyván csapot-papot,

beérve oly kevéssel,

beéri villa késsel,

sétálnak andalogva,

néznek egymásra lopva.

Turkálni ételekbe:

Istenem, csak azt ne!

Úgy hívták őket, ez fájt

a legjobban, hogy eszcájg!

És a konyharuha

durva volt, nem puha.

Úszkáltak egész héten

a mosogatólében,

róluk a zsírt nyalta

érdes nyelvű macska.

Poklok lidérces pokla,

a hagymaszagú konyha

tőlük messze elmaradt.

Te drága kis falat,

szól kés, és szól a villa,

két szerelmes trilla,

a randiról el ne késs,

cseng-bong villa és kés,

tölgyfáknak rejtekén,

Palatín’ gyér gyepén

így élnek, kéz a kézbe

villa és a késke,

megbújnak a Nagyszálló

halljában – na, helló!

(A vers megjelent: a 2000 című folyóirat 2005. 10. számában és a Plazmabál című kötetben, 2016-ban a Magvető Kiadónál.

"Azt hihetjük, hogy Garaczinak lenni könnyű.

Garaczi könnyű kézzel ír, akármit. Fogja magát (gondol egyet), verset ír, prózát, drámát. Mulatságos, érdekes, könnyű: megy neki, csak odarakja, megvan. Nagyon hagyományos felállás: ő mesél, mi meg élvezzük (biztosan van, aki bosszankodik), és erre az időre elhisszük, hogy ez az irodalom.

Garaczi ravasz, tréfamester, nagy selyma: a virtuozitást könnyedségnek álcázza, bensőséges, jó viszonyt hitet el velünk, hogy a rémületes dolgokat (is) elmondja, megállíthatatlanul és viccesen meséli az apró történeteket, miközben nem érzi ám magát olyan fene jól. Talán merő udvariasságból: szeretné, ha jól éreznénk magunkat, még ha okunk sincs rá, még ha közben olyasmiről értesülünk is – észrevétlenül, alig tudatosítva –, ami nem is olyan szívderítő."

(Kálmán C. György: Garaczi László 60 éves. (részlet) In: ÉS. 2016. július 15.)

Jack London szociális érzékenysége

Jack London ma, nem kétséges, a közel-keleti hadszíntéren kóborolna, és a Földközi-tengerre szállva végighajózná a menekülők útvonalait. Az ország-világ járó író, aki egészen vérre menő küzdelmet vívott azért, hogy jelen lehessen az 1904-5-ös orosz-japán háború frontjain, s korábban haditudósítóként indult Dél-Afrikába, az angol-búr háborúba is, lázas kíváncsisággal kereste azokat a helyszíneket, ahol az élet „töményen” zajlott. Így ment az aranyásók közé, és ezért döntött úgy, hogy a végül meghiúsult afrikai út helyett 1903-ban beleveti magát London irdatlan szegénynegyedeibe. Álruhát öltött, elvegyült – és élményei nyomán megszületett a világirodalom egyik legjelentősebb szociografikus kötete, A mélység lakói. A világot még mindig uraló brit birodalom szívében láthatta a nyomorgó, éhező családokat, a hajléktalanok tömegét, a betegség és prostitúció tizedelte fiatalok kallódását, hallhatta sorra a kilátástalanság történeteit. A könyv Jack London látlelete, a szolidaritás tanúsága.

(részlet a könyvből)

„Amikor a megélhetés annyira bizonytalan, és oly kevés a boldog élet reménye, akkor nagyon olcsó az élet, és mindennapos az öngyilkosság. Annyira mindennapos, hogy nincs újság, amelyben ne olvashatnánk róla, és az öngyilkossági kísérlet annyira megszokott valami a rendőrség előtt, mint akár az italos fővel elkövetett közcsendháborítás, és ugyanolyan gyorsan el is intézik.

Emlékszem egy ilyen esetre a themsei rendőrbíróságon. Mindig büszke voltam arra, hogy jó szemem, jó fülem van, és hogy elég jól meg tudom különböztetni a dolgokat és az embereket. De bevallom, hogy amint ott álltam a tárgyalóteremben, megzavarodtam félig-meddig azon a bámulatos gyorsaságon, amellyel verekedők, közcsendháborítók, csavargók, tolvajok, hamiskártyások és utcai nők átmennek az igazság gépezetén. A terem közepén álló emelvényre, mint valami nagy áradat, úgy hömpölygött föl egymásután a sok férfi, nő és gyermek, és mint valami még nagyobb áradat, úgy zúgott le rájuk az ítélet a bíró ajkairól.

Így történt, hogy még javában eltűnődtem annak az alkalmi tolvajnak a védekezésén, aki munkaképtelenségére és arra hivatkozott, hogy nem tudta másként eltartani a feleségét és a gyermekeit, és aki egyévi kényszermunkát kapott, amikor máris egy fiatal, húszévesnek látszó ember jelent meg a vádlottak padján: Alfred Freeman, még eszemben van a neve. Azután egy hatalmas, derék asszony bukkant föl a tanúk oldalán, és elkezdte vallomását. Megtudtam, hogy egy zsilipőrnek a felesége. Éjszaka nagy loccsanást hallott, odarohan a zsilip széléhez és a foglyot, a fiát a vízben találta.

Az asszonyról a fiúra fordítottam a tekintetemet. Szóval öngyilkossági kísérlet miatt állították a bíróság elé. A fiú ott állt kábultan, jelentéktelenül, szép barna haja csapzottan hullt a homlokába, megviselt és sovány arcában volt még valami gyerekes vonás.

– Igen, uram – folytatta a zsilipőr felesége –, akárhogy is erőlködtem, hogy kihúzzam, mindig visszacsúszott. Utoljára segítségért kiabáltam, amire odajött néhány munkás, így azután sikerült nagy nehezen kihúznunk a vízből és átadnunk a rendőrnek.

A bíró szerencsét kívánt az asszonynak testi erejéhez, amire a hallgatóság nevetésben tört ki; én azonban csak ezt a fiút láttam magam előtt a halál küszöbén, amikor erőnek erejével meg akar halni, és ebben semmi sem volt nevetséges.

A második tanú, egy férfi, fölsorolta a fiú jó tulajdonságait, és mint volt munkáltatója, enyhítő körülményekre hivatkozott. Alfred jó fiú volt, de azután odahaza mindenféle anyagi bajuk támadt. Az anyja megbetegedett, és akkor neki magának kellett kínlódnia, amíg szintén munkaképtelenné nem vált. A maga kedvező megvilágítására hozzátette még a mester, hogy csak akkor küldte el, amikor már semmi hasznát sem lehetett venni.

– Van-e valami mondanivalója? – fordult a bíró hirtelen a fiú felé.

A fiú, aki még mindig egészen kábultan ült a vádlottak padján, motyogni kezdett valamit.

– Mit beszélsz? Fogházőr, hallgassa csak meg! – kérdezte a bíró még egyszer türelmetlenül.

A fogházőr odahajtotta fejét a fiú szájához, azután hangosan jelentette:

– Azt mondja, nagyságos bíró úr, hogy nagyon sajnálja.

– A tárgyalást elnapolom – jelentette ki a bíró, s azzal, a két tanú megesketése után, át is tért a következő esetre. A fiú pedig még mindig kábán és gyámoltalanul ment kifelé a fogházőrrel. Az egész nem tartott tovább öt percnél, és már ott is állt a bíró előtt a következő két vádlott, akik mindent elkövettek, hogy egymásra hárítsák egy mindössze talán tíz cent értékű horgászbot elorzásának a bűnét.

De meghalni sem könnyű.

Fokozza még a szerencsétlenségüket, hogy ezek a szegény emberek nem tudják, mint vessenek véget életüknek, és kétszer, háromszor is megpróbálkoznak vele, amíg végre célt érnek. Természetesen ez rengeteg munkát ad a rendőrségnek. Néha azonban mégis elég nyíltan beszél a hatóság, és a nem sikerült kísérlet fölötti méltatlankodásának ad hangot. Így R. S., az S. B.-i bíróság elnöke megmondta a napokban Ann Woodnak, aki a csatornába ugrott és úgy akart véget vetni életének, hogy ügyesebb is lehetett volna.

– Ha már mindenáron meg akarta tenni, miért nem végezte ügyesebben? – kérdezte tőle méltatlankodva. – Egészen belefulladhatott volna a vízbe, ahelyett, hogy így csak a terhünkre van.”

Jack London (1.) - szubjektív pályakép

Jack London (2.) - Jack London levele Ina Coolbrith-hoz

Jack London (3.) - a Kossuth Kiadó új Jack London életmű-kiadása

Jack London (4.) - Jack London és Karinthy

Jack London (5.) - Irving Stone Jack London életrajza - (Matróz lóháton)