"Bejártam, mondhatnám az egész világot, a Sarkvidékektől az Egyenlítő környékének félelmetes őserdein keresztül Kína, Japán, majd Amerika tájképi nagyszerűségei közé. Lenyűgöző nagyságú a norvég fjord, hangos kacagáshoz hasonlítanám a Garda-tó tájképi pompáit, jártam az Alpok gleccserein, meg a Spitzbergák tundráin, láttam a sivatagot, meg az indiai barlangtemplomokat, ott voltam a mongol pusztákon meg a mandzsu őserdőkben, de akárhol másztam fel valami hegytetőre, sehol sem voltam megelégedve a kilátással, mert nem volt benne a Balaton." (Cholnoky Jenő)

2019. március 27., szerda

Takács Zsuzsa az idei Aegon-díjas


A Vak Reménnyel egy körúti kávézóban

Ültem a Vak Reménnyel a körúton egy 
nemrég nyílt kávézó járdára kitett billegő
asztalánál. Ültünk és beszélgettünk.
Kérdezte – milyenek az utcák a koratavaszban?
Mondtam – koszosak, az őszi levelek
sepretlenül rohadnak még a házfalak tövében.
És az emberek arca? – kérdezte aztán.
Ne tudd meg – válaszoltam –, gonoszul
méregetik egymást, s azt hallod, hiszen vak
vagy és nem süket, milyen ocsmányul beszélnek.
És milyen ruhában járnak? – próbálkozott még.

Hallgattam, aztán megeredt az eső,
kopogott a fejünk fölé feszített ponyván.
Esett és kitartóan sütött közben a nap.
A tépett farmerekről beszéljek neki?
hát nincs elég baja? az ormótlan, mocskos,
műanyag sportcipőkről? Az autókerekek
a járdára fröcskölték a sarat. Fizetni akartam.
Kérte, hogy maradjunk. Ő angyalok lépteit
hallja, mondta, meztelen talpuk surranását,
fényes ruhában járnak a víz fölött.
Azt mondta, érzi a tenger cseppjeit az arcán.
forrás: litera


"Takács Zsuzsa költészetében, hogy azt ne mondjam, költői munkásságban az egyik vezérmotívum a gyakran spontán keletkezésük nyomát szándékosan magukon viselő versek kötetről kötetre történő folyamatos korrekciója, de ezt nem csupán a korábbi versek átírása, újragondolása, újraközlése vagy átszerkesztése révén érzékeljük, hanem azáltal, ahogyan az egymás mellé helyezett versek összecsengenek, mikoris a költő nem törődik azzal, hogy módszere pongyolaságnak is tűnhet az olvasó szemében, mivel a spontaneitás érzete részét képezi a formának, a félálomban rögzített álomversek nem ritkán automatikus írásként is értelmezhetők, és olvasóként ilyenkor nem csupán az egyes verset, hanem az éppen keletkezőt is érzékeljük, magába a keletkezésbe avatódunk bele, mikor egymás utáni szövegekben szó szerint azonos sorok, motívumok, vagy technikai megoldások, frissiben kipróbált sorvégtrükkök ismétlődnek, szólnak vagy sóhajtanak vissza, visszhangozzák és értelmezik egymást, miáltal a versidő is kinyílik..."
Forgách András esszéje Takács Zsuzsa A Vak Remény című kötetéről a Revizor online-on

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése