2011. szeptember 26-án az Országgyűlés a magyar nyelv napjává november 13-át nyilvánította. 1844-ben ugyanis ezen a napon fogadták el a magyart államnyelvvé tevő, a magyar nyelv és nemzetiségről szóló 1844. évi II. törvényt. A magyar nyelv napja alkalmából két nyelvészeti szótárat mutatunk be!
A
Tinta Kiadó 1992-es megalakulása óta folyamatosan jelenteti meg nyelvészeti szótárait:
Magyar szókincstár, Etimológiai szótár, Régi szavak szótára stb., több közülük hiánypótló munka, ahogy a
Rácz János szerkesztette
Állatnevek enciklopédiája és
Növénynevek enciklopédiája is. Mindkét mű a
Magyar nyelv értelmező szótára (ÉrtSz.) növény és állatnév anyagára épít, a szótörténeti rész gerincét pedig a
Magyar nyelv történeti- etimológiai szótára (TESZ) adja. Talán kevesen tudják, milyen gazdag múlttal rendelkezünk a magyar herbáriumok és zoológiai munkák területén, hogy csak néhányat említsünk: Melius Juhász Péter 1578-ban kiadott
Herbariuma, az 1807-ben megjelent Diószegi Sámuel-Fazekas Mihály
Magyar fűvész könyve vagy Miskolczi Gáspár 1702-ben kiadott
Egy jeles vad-kert című munkája. Ezen tudományok fejlődésében mérföldkő volt a svéd Linné 1753-ban kiadott
Systema Naturae című munkája. A Linné-féle nómenklatúra 7700 növényfaj és 4235 állatfaj leírásával megteremtette a modern rendszertan alapkategóriáit, bevezette a kettős nevezéktant. A növény- és állattani nyelvészeti szótárak tekintetében fontos erről beszélni, mert a munkák szerkesztésénél el kell döntenie a szerzőnek, hogy az onomasziológiai (rendszertani) elrendezést vagy az alfabetikus sorrendet választja, Rácz az utóbbit tette, betűrendben közli a szócikkeket.
A
Növénynevek enciklopédiája 760 szócikkében 1030 növénynév szerepel, az
Állatnevek enciklopédiája 578 szócikkében mintegy 3000 állatnevet kereshetünk vissza a háromnyelvű (magyar, latin, német) mutató segítségével. A két munka felépítése hasonló elvet követ. A szócikkek élén a növény- ill. állatnevek rövid meghatározása áll, ezt követi a latin elnevezésük. Az adatközlő részt a szótörténet vezeti be, közli a címszó első felbukkanását a magyar írásbeliségben, életútját a magyar nyelvben: milyen fontos szótárak, zoológiai ill. botanikai művek említik, végül kitér a nyelvjárási adatokra is. Az ezt követő magyarázó részben a szó alaktani felépítéséről olvashatunk, végigkövetve annak etimológiáját, a névadás indítékait, társneveit és idegen nyelvi megfelelőit. Az utolsó részben rövid rendszertani leírás szerepel a vizsgált állatról ill. növényről, az emberhez való viszonyáról, mitológiai, néprajzi és irodalmi vonatkozásairól.
Jelen sorok írója elmúlt nyári kis-balatoni barangolásai után újraolvasta
Fekete István Tüskevár és
Téli berek című művét. Úgy gondolta, a regényből kiválaszt néhány növény- és állatnevet, felkutatja azokat régi botanikai illetve zoológiai munkákban, és a Rácz-féle szótárakat is próbára teszi.
Talán sokan emlékeznek rá, hogy Tutajos a berekbe való megérkezése után rögtön kiszemeli magának a kiszáradt fán üldögélő
barna kányát, s a mű végén sikerül lelőnie.
Rácz János Állatnevek enciklopédiájában a
kánya címszónál találunk rá. Meghatározása: a hollónál nagyobb testű, villás farkú (dögevő) ragadozó madár, latin neve Milvus. Közszóként 1470-ben bukkant fel először:
kanya, a TESZ 1763-ból a
gánya alakot említi. Szláv jövevényszó, alapja az ősszláv
kanja, hangutánzó szó, a ragadozók vijjogását utánozza. A tollazat színe alapján megkülönböztetünk
vörös kányát,
barna kányát(!), népnyelvi nevén
berki kányát, megtudhatjuk, hogy olyan nyelvjárási változatai vannak, mint
vadó,
krampacs, végül a rövid zoológiai leírás után néhány szólásmondást találunk:
Hordja el a kánya stb.
Ha
Kiss Jenő Magyar madárnevek (1984) című munkáját ütjük fel, akkor már egy kis biológiai előképzettségre is szükségünk van, mert Kiss nem az alfabetikus elrendezést választotta, hanem a rendszertanit, munkája felépítésénél
Chernel István és Herman Ottó ornitológiai munkáira támaszkodott. A mű végén természetesen találunk latin-magyar névmutatót, de a
barna kánya önálló címszót a Sólyom-alakúak rendszertani besorolás alatt olvashatjuk. A szó eredetét kutatva Kiss a német (
brauner) és olasz (
nibbio bruno) tükörfordításra alapoz.
A
Téli berekben Tutajos
rókára vadászik éjszakánként. Rácz János munkája szerint a róka: bozontos bundájú, bozontos farkú ragadozó állat, latin neve: Canis vulpes. A
Jordánszky-kódex (1516-1519) említi először: „
Az rokaknak lykok vag’on, es az eghy madaraknak feezkök”. Egyes nyelvészek ősi örökségnek tartják az uráli korból, mások meghatározhatatlan eredetű vándorszónak vélik.
Miskolczi Gáspár 1702-ben kiadott Egy jeles vad-kert című munkájában így írja le: „ A Róka is az emberek előtt igen esméretes állat, melly főképen három nevezetes gonoszságokról jegyezetik meg: mert igen ravasz, kegyetlen és nagy ételű. Gyűlölséges állat ez az ő ragadozásáért, útálatos az ő büdös vizelletiért, gyalázatos a maga életére való vigyázatlanságáért, midőn a mások életére incselkedik..."
S ha ellátogatunk a
Diás-szigetre, ahol a
Fekete István emlékszoba mellett megtekinthetjük a regény leírása alapján felépített
Matula kunyhót is, megismerkedhetünk a Kis-Balaton növényvilágával. A terület egyik jellegzetes fája az
égerfa. Nézzük, mit tudhatunk meg róla Rácz János könyvében. Az égerfa vizek partján növő nyírfaféle, latin neve: Alnus, először 1067-ben említik okleveles szórványemlékeinkben:
Egur néven, későbbi változatai: 1171:
egrug, 1193:
egris. Számos helységnevünkben szerepel (Zalaegerszeg), több nyelvjárási alakzata van (
egérfa), társnevei
berekfa,
molfa. A hozzá fűződő hiedelmek egyike szerint, mivel embert elnyelő lápokban él, az éger gonosz szellemek fája.
A Diószegi-Fazekas féle Magyar fűvész könyv (1807) így ír az égerfáról: Barkája ékforma-tsonka vatzkokból áll; minden vatzkonn 3 virág, pikkely tsélzébenn: megkülönböztet: mezgés, körkörös és hamvas Égerfát. Melius Juhász Péter Herbariuma (1578): Eger fa néven ismerteti: Tvuz és egh termésetű az Eger fa, az vizes földben mint egy czont ugy ál, áz főld kűuűl meg rothad. Hasna: … Az leuelet hincz meg, és az házban tericz el, és az balhákat ki uzi.
