„
Nevem Bacsányi János, 53-ik életévemet fogom betölteni, a Zala megyei Tapolcán születtem, római katolikus vallású, nős vagyok. Atyám, kit már hétéves koromban elveszettem, Bacsányi György volt, ki mint szabad polgár vagyonából élt Tapolcán. Anyámat, ki már szintén meghalt, Benes Katalinnak hívták. Két testvérem volt, Katalin és az idősebb Anna, de már rég nem hallottam róluk, azt sem tudom, hol tartózkodnak, és arról sincs tudomásom, hogy életben vannak-e még. Fivéreim nincsenek”- mondta 1816-ban spielbergi kihallgatásakor.
Batsányi János 1763. május 9-én született Tapolcán, polgári családban.
„Nem vagyok nemes, de hazámban, tudásom és foglalkozásom szerint, nemesi jogok illetnek meg” - írta. A Dunántúl legjobb katolikus iskoláiban - Keszthely, Veszprém, Sopron – tanult, majd jogot végzett Pesten. 1785-ben Kassára került kamarai gyakornoknak, de érdeklődése hamarosan az irodalom felé fordult.
1787-ben Kazinczy Ferenccel és Baróti Szabó Dáviddal megalapítja a
Magyar Museum című folyóiratot. Kitartó, szakszerű munkával - sokan a szervező erőt tartják legfőbb erényének - a megújuló magyar irodalom első központi orgánumává tette a lapot. Sikerült a kor szinte minden íróját megnyernie: a felvidékiektől az erdélyiekig, a fiataloktól az idősekig, a nemesektől a polgárokig. Az írások nyelvi gondozásán túl nagy gondot fordított a folyóirat kiállítására és tipográfiájára is. A lap példányszáma 800 körül mozgott, mivel a posta nem vállalta a szállítást, kereskedőkkel lehetett csak terjeszteni. Előfizetők is voltak, Marosvásárhelyre 100 példányt kértek belőle, a Kiskunságban viszont csak 1 példányt tudtak eladni. Batsányi elkötelezettségét mi sem mutatja jobban, mint a folyóirat
első számához írt tanulmánya:
„Szükségünk vagyon minékünk ilyen egy társaságra; mely mind a maga tagjait kölcsön segítséggel, mind más magyar írókat hasznos tanácsadással a tudományoknak hazánkban való terjesztésére s az anyai nyelvnek szépítésére serkentse és ösztönözze; a közrebocsátott munkákat próbakövére húzván, a józan kritikának szövetnekével, minden részrehajlás nélkül, megvizsgálja; ami azokban követésre méltó, vagy távoztatni való, kimutassa…”
Batsányi talán legismertebb verse,
A franciaországi változásokra 1790-ben jelent meg a folyóiratban. A költemény politikai tartalma miatt azonban eljárás indult a költő ellen. A művet a
Magyar Museum 1792-ben szétküldött, 1793-ban elkobzott kötetéből ki kellett tépni. Az epigrammában a francia események meghatározó és előre vetítő pillanatára figyelmeztető költő később sem lesz hűtlen forradalmi gondolataihoz, bármilyen helyzetbe kerüljön is.
„Tekints a múltakra, nézz a jövendőre, S intsd hazád andalgó fiait előre!”-írja már Széchenyi előtt.
1794-ben a Martinovics mozgalom leleplezésekor elfogják, (a legsúlyosabb vád A franciaországi változásokra című verse.) 1795. augusztus elején Kufsteinbe szállítják, ahonnan egy év múlva szabadul. A Kufsteini elégiák (különösen A rab és a madár) poétikai szempontból az életmű legkiemelkedőbb darabjai.
Bécsben talál állást a pénzügyi hivatalnál. Hosszú szilencium vár rá, negyedszázadon át semmit sem tehet közre a saját nevével, ám irodalomszervező munkáját nem adja fel. Egyik elindítója a Magyar Minerva-sorozatnak, melynek célja régi magyar írók műveinek kiadása. Az első kötet, Ányos Pál munkái, az első kísérlet volt irodalmunkban a kritikai szövegkiadásra.
Bécsben megismerkedik
Baumberg Gabriella, osztrák költőnővel,
„Bécs Szapphójával”, s 1805. június 10-én összeházasodnak. A bécsi úrilány, kinek apja az udvarnál magas tisztet tölt be, mindvégig kitart rebellis társa mellett. Száműzetésben lévő férjéhez írt levelei mellett mindig ott van egy-egy ládika, ontva minden földi jót (rumot, teát, finom bort), amit a szűkölködő gondos feleség küldhet.
„Vérzik a szívem a gondolatra, mit mond az utókor, ha megtudja, hogy két oly ritka emberi lélek, melyekhez hasonlót egy évezreden át nem hoz össze a végzet, a sors igazságtalansága által elválasztva arra vannak kárhoztatva, hogy a nagyvilágban bolyongjanak és saját polgártársaik köréből kiüldözve, arra legyenek rendeltetve, hogy a kétségbeesésnek essenek martalékul”, írja.
1809-ben Napóleon csapatai megszállják Bécset. Batsányi a franciák győzelmében a polgári szabadságjogok megvalósulását látja, s közreműködik a magyarokhoz szóló napóleoni kiáltvány fordításában. A francia csapatokat visszavonulásukkor követi Párizsba, és ott telepszik le, még évjáradékot is kap Napóleontól. 1815-ben, a szövetséges seregek Párizs megszállásakor őt is elfogják és bebörtönzik. Felesége udvari kapcsolatait is bevetve hiába harcol érte, Batsányit Linzbe száműzik. A következő, közel 30 év a linzi magányban telik, de Batsányi elszigeteltségében is működik, régi tervén, az Osszián-fordításán dolgozik, kapcsolatot ápol néhány hazai íróval, akik közül Kisfaludy Sándort tartja a hozzá legközelebb állónak.
1827-ben Pesten megjelenik a
Batsányi János Versei című kötet
. A 300 példányban kiadott mű keletkezésük időrendjében mintegy 80 verset tartalmaz, s ezzel Batsányi a száműzetés ellenére ismét bevonul a magyar költők sorába.
1839. július 24-én meghal a felesége, de Batsányi komor magányában is tovább dolgozik. Utolsó korszakából A magyar költő idegen, messze földön versciklusa emelkedik ki, a 12 versből álló mű mintegy összefoglalója az írói hivatásról vallott gondolatainak. 1845-ben Toldy Ferenc fel akarja keresni a linzi száműzöttet, de már csak haláláról adhat hírt, a „Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!” költője 1845. május 12-én, 82 éves korában elhunyt. Toldy még abban az évben akadémiai gyászbeszédet mond felette, s 1865-ben sajtó alá rendezi Batsányi verseit. Az írói hagyaték 1872-ben az Akadémia Kézirattárába, könyvtára (1121 kötet) a Nemzeti Múzeum Széchényi Könyvtárába kerül. Batsányi összes műveinek kritikai kiadása 1953 és 1967 között jelent meg, Keresztury Dezső és Tarnai Andor szerkesztésében az Akadémiai Kiadónál.
Batsányi Toldy szerint irodalmunk első, a szó szoros értelmében vett politikai költője volt, aki korának legműveltebb írói közé tartozott. A II. József abszolutizmusával szembeforduló költő a világ megújulását a forradalmi eseményekben látta (gondoljunk csak az 1791-ben keletkezett A látó című versében megfogalmazottakra), legfőbb feladatának azonban még száműzetései idején is a magyar nyelv és az irodalom művelését tartotta (tudós társaság felállítását, a magyar nyelv szótárának elkészítését szorgalmazta). Végzete azonban az elszigetelődése lett: amikor 30 év után újra elküldhette írásait Magyarországra, a konzervatívok oldalán tűnt fel, s még a nyelvújítás jelentőségét sem értette meg.
